13. rész

Tudom, hogy egy csomót csúsztam meg minden... Nem is tudom már miért nem várom meg a holnapot. Asszem jövök holnap is. Nincs idegzetem képet keresni, így hát az elmarad.

Ui.: Öö. Azt hiszem ma este körül Runaway Train rész is lesz. Hajnal 3kor elkezdtem írni egészen 4-ig. Csak úgy pötyögtem a billentyűzeten bár még talán a fele sincs meg.

És egy Köszönöm.
Amikor kiraktam azt a bizonyos "eddig ennyien olvastatok" számlálót Gicusnak mondtam, hogy nagyon örülnék már annak is, ha egy hónap múlva elérném a 100 olvasót. És azóta azt hiszem 5-6 nap telhetett el és már meghaladtam a 100-at.
Ebből tudom, hogy sokan olvasnak, vagy lépnek fel és ez rengeteget javít a kedélyállapotomon.
Mielőtt bárki is megrémülne, hogy hatalmas gondjaim vannak és depressziós lettem/leszek, azt megnyugtatom: nem. Egyszerűen a suli, barátok, tanulás jár a fejemben - és emiatt egyáltalán nem várom. : )

Szóval hatalmas Köszönet jár nektek.
csókollak benneteket (K)


Edward

Hatalmas baklövésem után, inkább nem szóltam hozzá. Hagytam, hogy megeméssze az újracsak feltörekvő emlékeket és rendbe szedje magát. Restellem azt a kérdést, de annyira elcsábított, hogy nem is figyeltem a szavaimra. Viszont az megnyugvással töltött el, hogy még szűz. Danielle, igaz nem mutatott felém nagyobb haragot, de azért nem szólt hozzám. Látszik, hogy mélyen megsértettem. Ezerszer visszaszívnám de sajnos nem az a képességem, hogy visszaröpítsem őt a múltba. Aha. Képesség. Nála még azt sem lehet használni. Kész agyrém. Kezdtem megijedni, hogy soha nem bocsájt meg órák elteltével. Fura eddig azt hittem nem tudja befogni a száját. Jó, ez csúnya volt, de ő mindig beszél. Mindig, mindig, mindig. Borzalmas ez a tudatlanság. De ha tudnék olvasni a gondolataiban megkönnyebbülhetnék, vagy megrémülhetnék. Most nincs választási lehetőségem. Csak a rémület maradt. A francba.
- Dani... - először ejtettem ki a számon így a nevét. És ahogyan nézett rám, szerintem utoljára. Kissé megszeppentem, így hogy ne legyek túl feszült vettem egy mély levegőt. - Beszélhetnénk? - próbálkoztam továbbra is. Nem szólt semmit, így a hallgatását beleegyezésnek tekintettem. - Én... mélységesen megbántam azt amit mondtam. Kérlek, ne haragudj rám! Nem viselkedtem úgy ahogy a helyzet megkövetelte ezt tetőzve még tolakodó is voltam. Hiszen nem tartozik rám, csak én... olyan.. kíváncsi voltam és egyszerűen csak kicsúszott. Elle, kérlek. Nem akarom, hogy haragudj rám! Megteszem amit csak kívánsz csak... bocsáss meg! - próbáltam olyan esdeklően nézni rá, ahogy csak bírtam. Remélem, figyelembe veszi a szavaimat, mert tényleg őszintén mondtam. Amúgy sem kenyerem a hazudozás... Mintha enyhült volna a tekintete. Felsóhajtott és leeresztette összefont karjait a teste mellé. Aztán beszélni kezdett.
- Ne mondd azt, hogy nem tartozik rád. Mivel együtt vagyunk természetes, hogy kíváncsi vagy szűz vagyok-e még. Csak azt a Ryanes dolgot kellett volna hagyni. Nagyon is a helyzethez megfelelően viselkedtél, csak mondom az az utolsó mondat kicsit betett nekem. Igazából rád már nem is haragszom csak... bánt az emléke. Rosszul esik, hogy elment - üres tekintetét rám fordította, majd mintha éberebb lett volna. - Szóval nem haragszom - megrázta a fejét, majd odajött hozzám és megölelt.
- Tényleg sajnálom! - bizonygattam és megsimogattam a haját. Olyna puha, lágy... és csillogó. Szeretem a haját.
- Tudom - dünnyögte, és mégközelebb bújt hozzám. Készségesen és jólesően karoltam vissza.

Nem beszélgettünk, nem is csináltunk semmit, egyszerűen feküdtünk a szobájában és simogattam a haját, vagy a hátát. Ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. Olyan természetes volt a helyzet, hogy egyáltalán nem éreztem feszültséget. Ellazultam és nem is igazán vágytam beszélgetésre. Anélkül is jó volt. Most jó volt. Danielle néha felsóhajtott, majd arcával a mellkasomba bújt, de ennyi. Ezt megtette úgy óránként. Lassan telt az idő, de nagyon kellemesen. Később, olyan délután 4 körül járhatott amikor megéreztem az orromban azt az illatot. Bella illatát. Fura, de már nem hat rám olyan intenzíven. Ez kisebb boldogsággal töltött el, mert azt jelentette csökkentek az érzelmeim iránta. Nem éreztem nagyobb izgalmat mint általában, csak bevillant előttem az arca. De ez semmi. Lassan kijelenthetem, hogy túlléptem kettőnkön.
- Dani - talán mégsem utoljára hívtam így.
- Ne hívj így - kérte.
- Ne butáskodj, ez olyan aranyos! - lelkendezve összekócoltam kicsit a haját mire felmordult.
- De csak apu szokott így hívni!
- Tudom. De nekem akkor is tetszik - felhúztam térdelő pózba és megcsókoltam a homlokát. - Pillanatokon belül Bellával találod majd szembe magad.
- Érzed az illatát?
- Igen - bólintottam és leemeltem az ágyáról.
- Biztos házit akar megadni... - találgatott mire lefelé kezdett menni. Éppen akkor csengettek. Utánna mentem de rámszólt. - Te maradj. Lehet, hogy beszélni akar velem. Nem akarom, hogy miattad esetleg máskorra halassza - eltűnődve néztem csinos alakját, majd lemondóan bólintottam és visszamentem a szobájába. Azt viszont nem kérte, hogy ne hallgatózzak.. vállat vontam és leültem az ágyára. Kényelembe helyeztem magam és a hangokra összpontosítottam. Bella és Danielle nagyon halkak.

Danielle

Mire leértem a földszintre Bella már másodszorra is csengetett.
- Megyek már! - mondtam hangosabban, majd megnézve magam az ottani tükörben észrevettem a hajam. - Edward - morogtam és eligazgattam a hajtincseimet. Ajtót nyitottam. - Bella! - néztem úgy, mint aki teljesen meglepődik azon, hogy őt látja az ajtóban. - Szia! - mosolyogtam.
- Öhm... Szia - mosolygott vissza szerényen. - Remélem nem zavarlak... - elpirult.
- Ugyan már, kerülj beljebb. - amint ezt kimondtam rögtön meg is bántam. Észrefogja venni a családomat... mindegy, akkor megtudja. De nem tehettem meg, hogy hagyom kint ácsorogni. - Mi szél hozott errefelé? - kérdeztem miközben hellyel kínáltam a nappaliban.
- A suliban akartam veled beszélni, csak nem voltál - kezdte, de félbeszakítottam. Előbb a formaságok.
- Igen - bólintottam. - Kérsz valamit inni? Esetleg enni? - csak ezt ne kérjen mert semmi nincs a hűtűben...
- Nem kérek semmit, köszönöm.
- Hát rendben - leültem vele szemben és bátorítólag rámosolyogtam. - Szóval, miről akartál velem beszélni? - tértem rá a lényegre. A nappalit vizslatta majd rámnézett.
- A családod?
- Öhm... nincsenek itthon - tértem ki az egyenes válasz alól. Nem mondom el, ha nem muszáj.
- Értem.
- Hogy találtál el ide? Nekem napokba telt mire megjegyeztem merre lakom - nevettem fel halkan. Csak elnézően mosolygott.
- Azt mondták az erdő felé laksz, aputól pedig megtudtam a pontos címet. Arrafelé laksz, mint Edwardék így... nem volt annyira nehéz dolgom.
- Igen, az is elég nagy meglepetés volt, hogy Edward konkrétan 10 percnyire lakik innen. Gyalog.
- Kíváncsi vagyok, hogy ismerted meg... - kezdte el mondani újra és láttam, hogy ismét elpirul. - Velem elég ellenséges volt eleinte.
- Khm... - ráncoltam a homlokom. - Azz... elég érdekes egy sztori. Már az első napon rajtuk akadt meg a szemem, hiszen ahh mondanom sem kell milyen csodálatraméltóak - itt megköszörültem a torkom, mert a nyakam tenném rá, hogy Edward most is épp hallgatózik.
- Igen ebben egyetértünk.
- Szóval. Elég nagy szomorúság és szenvedés áradt belőle, erről a tekintete is árulkodott. De ... a biosz teremben. Ahogy belépett és hozta magával azt az egykedvűséget... és a tekintete. Szóval ahogy a szemeibe néztem leesett az állam, hogy te magasságos ez a pasi... - mosolyogtam arra gondolva, Edward milyen képet vághat most ott fent. - A keserűséget felváltotta az izgatottság és lelkesen rámköszönt és bemutatkozott. Azt hittem leszédülök a székről. Majd felajánlotta, hogy körbevezet...
- Ó! - nem titkolta a meglepettségét. Sűrűn pislogott és maga elé meredt. Nem tudott megszólalni. - És? - végül csak ennyi mondott.
- Khmm... megmutatott ezt azt aztán... aztán ennyi - nem akartam kitérni a nyaksztorira, mert attól kissé lángra lobbannék.
- Ugye tudod milyen csodálatos férfira tettél szert? - nézett rám megértően, mégis volt valami a tekintetében ami azt sugallta felém: "ha bántani mered velem gyűlik meg a bajod!"
- Tudom - azt hiszem az összes érzelmem kiült az arcomra. Enyhén elmosolyodtam és Bellára néztem. - Nehéz dolgom volt. Eléggé... epekedett utánad - vigyorodtam el.
- Csak sikerült őt rendes útra terelni.
- Bizony. Büszke is vagyok magamra! - mutattam magamra, büszke mosollyal az arcomon. - Viccet félretéve... tudom, hogy Edward más mint a többi ember és ezt eléggé becsülöm benne.
- Ó, igen másságról jut eszembe! - úgy tett, mintha most jutott volna az eszébe tényleg, de elég könnyű volt átlátni rajta. Ezen kuncognom kellett.
- Tudod... mesterien hazudsz! - dícsértem meg mire szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Nem az én műfajom. Szóval... mikor tudtad meg és hogyan... hogy szóval ő...
- Vámpír? - megkíméltem attól, hogy kimondja. Láttam mennyire felkavarja ez a szó. Bólintott. - Hmm... nem volt nehéz dolgom. Külsőleg rögtön észrevehető volt csak elvakított az a csodás test és arc - sóhajtottam. - Mindegy. Szóval a rendellenesen fehér bőr, szemszín, és némely reakció. Aztán a tapasztalt hideg bőr, beszédstílus... Könnyű volt lekövetkeztetni - vontam vállat, mintha magától értetődő lenne. - Ja és második napra a suliban már rájöttem mégis kicsoda ő.
Bámulattal és meglepettséggel nézett rám. A francba neki nem volt ennyire könnyű. Ő nem tudja, hogy az én tesóim mégis kik. Ahh Danielle néha nagyon figyelmetlen vagy a szavaidra.
- Nekem akkor vált gyanússá amikor megmentett és a puszta kezével ellökött egy bazi nagy kocsit az utunkból. De akkoris... nekem nem sikerült ennyire gyorsan megfejtenem a dolgokat.
- Sokat netezek... - hülye próbálkozás de hátha beveszi. Elmosolyodott.
- Lehetek tolakodó?
- Legyél - intettem felé, hogy csak bátran.
- Szóval... említetted a külsőségeket. A testvéreid... - a szívem kalapálni kezdett. - Vámpírok? - kérdezte egyenesen a szemembe nézve. Ha nem válaszolok a tekintetemből könnyen kiolvashatta. Így csak bólintottam.
- Így már világos. Itt volt előtted a példa - újra csak bólintottam. - Mióta élsz velük?
- Születésem óta. A szüleim elhagytak. Ők vettek magukhoz. - lezártnak tekintettem a témát. Nem akarok vele a magánéletemről beszélni.
- Süt a nap. Miattuk nem jössz igaz? "Kempingezni" mentek? - kérdezte bujkáló mosollyal a szája szegletében és mutatva az idézőjeleket. Elvigyorodtam.
- Igen. Cullenékkel.
- És te egyedül vagy itthon? - kérdezte. Elmosolyodtam és megráztam a fejem.
- 3 nap tengernyi idő. Kikell használnom a kedves úriemberrel ott fenn.
- Edward? - kérdezte mire bólintottam. - Óh... Hallgatózni nem szép dolog - súgta.
- Szerintem sem. Mi lenne ha levágnánk a füleit? - vetettem fel az ötelet, mire hallottuk a harsány nevetését. - Mmm mégse igazán aranyos fülei vannak - tettem hozzá mire még hangosabban nevetett. - Edward lejöhetsz!
- Óh Edward... amikor "randizni" kezdtünk minden beszélgetésemet kihallgatta. Főleg amikor Jessicával tárgyaltam... ő köztudottan pletykafészek és nagy tudakoló. Mindent tudni akart így kifaggatott. Edward pedig örömmel fogadta az információkat.
- Engem is mindig kihallgatsz? - tettem csípőre a kezem és néztem rá szigorúan.
- Te nem beszélgetsz normális emberekkel így csak a tesóiddal való beszélgetéseket szoktam kihallgatni.
- Képzeld el engem rögtön ki is kukkolt! - fordultam vissza Bellához mire ő felnevetett.
- De az nem direkt volt! Nem tudtam hogy lefog vetkőzni! - szabadkozott és a kezeit maga elé tartotta. - Nem kukkoltam!
- Mégsem szóltál rögtön amikor ledobtam az első ruhadarabot! - vetettem oda és incselkedően ránéztem. Tiltakozva felmutatta a mutatóujját és szólásra nyitotta a száját, de megakadt. Összeráncolta a homlokát és rájött erre nem tud mit mondani.
- Mégegyszer nagyon sajnálom - mondta végül és nézett rám őszinte megbánással a szemeiben.
- Jólvan, semmi baj.


Furcsa volt, hogy ennyire fesztelenül tudtunk beszélgetni. Sosem volt kínos pillanat. Nyugodtan emlékeztek vissza az együtt töltött időre, nevetgéltünk és Bella este körül ment haza. Megvoltam lepődve de jólesett látni, hogy már túlléptek mind a ketten és boldog párkapcsolatban élnek. Remélhetőleg Edward is így gondolja.
Amikor Bella elment, csörgött Edward mobilja. Emmett tudakolózott mi volt itthon és hangos nevetéséből utalva biztos valami perverz dologra gondolt. Edward olyan gyorsan hadarta a választ, hogy nem értettem egy szót sem. De zavart tekintetéből könnyen rájöttem, hogy igencsak fején találtam a szöget. Megmosolyogtam aztán körülnéztem a házban. Takarításon gondolkodtam. De a ház csillogott-villogott, úgyhogy ezt az ötletemet gyorsan elvetettem. Majd holnap reggel berakom az első csata ruhát a mosogépbe... de Isten bizony többet nem csinálok. Amúgy sem vagyok egy takarítótündér, de ebben a házban nem sok mindent kellett csinálni. Ha mégis, anyu örömmel látott neki.
- Nem megyünk ki sétálni? - vetettem fel az ötletet Edwardnak.
- Komolyan mondod?
- Képes vagy tartani velem az emberi tempót?
- Muszáj kérdéssel válaszolnod a kérdésemre? - vigyorodott el.
- Igen? - kérdeztem vissza aztán elnevettem magam. - Gyere sétáljunk szerelmesen andalogva aztán szitkozódjunk az esőn amiért elkap minket - ezt végig úgy mondtam, hogy a szobámba táncikáltam fel a végén pedig hátranéztem rá, de csak azért, hogy rákacsinthassak. Hangosan felnevetett majd követett.
- Benne vagyok. És nem fog elkapni minket az eső, mert előre megérzem a szagát - tette hozzá.
- Olyan egy kis illúzióromboló vagy. Az úgy teljes és kerek, meg jó, hogyha mérgelődhetünk a végén aztán én beinvitállak, hogy gyere törölközz meg aztán már csak Isten tudhatja mik történnének - világosítottam fel mindentudóan aztán még elmorogtam, hogy: - És felvágós is vagy a szuperszaglásoddal. Mint egy kiskutya - nem tudom az utolsó szavaivon, vagy úgy összességében, de felnevetett. Testemben szétáramlott a kellemes melegség a boldogság, és úgy éreztem a föld felett lebegek legalább 20 centivel. És mindezt a nevetése váltotta ki belőlem.

Edward

A szobájáig szaladt az ajtóban viszont megállt és kirakta a kezét elém, mintha egy stoptábla lenne.
- Melegebb cuccba öltözöm. Ezúttal ne próbálj meg leselkedni! - mondta szigorú arccal, majd elmosolyodott. Felsóhajtottam majd megadva magam bólintottam. - Remek - rá sem kellett néznem, hogy tudjam milyen elégedett magával. - Röpke 5 perc. Nem vagyok egy Alice.
- Igen, ezt igazán szeretem benned - bólintottam immár a csukott ajtónak. Még az 5 perc sem telt le amikor kilépett egy farmerbe és vastag kasmír zöld pulóverbe. Mosolyogva belémkarolt és lementünk az alsószintre. Gondosan bezárta maga mögött a házat és elindultunk.
- Merre hölgyem? - kérdeztem pár percnyi séta után.
- Csak céltalanul előre - vállat vont és zsebeibe süllyesztette a kezét.
- Fázol? - kérdeztem kissé csalódottan, hisz éppen fontolgattam, hogy átölelem.
- Nem vészes. Csak fúj a szél - hunyorogva nézett rám és mintha olvasott volna a gondolataimban az oldalamhoz bújt. Bármennyire nehezemre is esett finoman eltoltam.
- Nem nyújtok éppenséggel valami meleget... - elhúzta a száját és megcsóválta a fejét a mondatom hallatán.
- Olyan buta vagy. Az, hogy hideg a bőröd nem olyan zavaró tényező, mint amilyennek te gondolod. Bizonyos esetekben teljesen mást vált ki az emberből és nem azt, hogy júúj hideg, menjünk tőle minnél messzebb! Szeretem azt, hogy hideg a bőröd - halkult el és enyhén rámmosolygott. - Eszembe juttatja, hogy nem vagy átlagos és olyankor... boldogság önt el - zavartan pillantott rám, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Mereven az arcát néztem, mire szégyenlősen bólintott és előreindult. Most mit csináljak? Beharaptam az alsó ajkamat ami egyáltalán nem szokásom és a keze után kaptam. Csak úgy ösztönösen. Melléléptem és kicsit megszorítottam a kezét. Ránézett összefonódó ujjinkra majd egy csókért ágaskodott.
Megadtam azt amire vágyott és újra érezni kezdtem azokat amik azt hittem örökre elvesztek bennem. Birtoklás, vágy, öröm, élvezet, telhetetlenség. Hevesen magamhoz szorítottam törékeny testét és nyelvemmel utat törtem a szájába. Nem ellenkezett. A szabad kezét a tarkómra csúsztatta onnan a hajamba és éreztem, hogy mégjobban ágaskodik. Nem tudta megtartani az egyensúlyát így kicsit dőlt én pedig nem voltam erre felkészülve és amúgyis aléltan csókoltam, nem tudtam másra koncentrálni. Hátratántorodtam megszakítva a csókot és hangosan felnevettem. Duzzogva nézett rám aztán megragadta a kezem és húzni kezdett.
- Hova megyünk?
- Hát.... hát. Gondoltam szegjünk meg néhány szabályt... - éreztem a teste forrósodni kezdett végül az arca pedig lángba borult.
- Mármint, például? - előre féltem az ötletétől de bármi legyen is az, megadom azt amit ő kíván. Tőlem.
- Mondjuk... La Push? - lehajtotta a fejét a haját előre rázta, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe néznie. Én pedig mélyen megdöbbentem.
- Mi? Miért pont oda?
- Annyira ajnározzák, de tudom, hogy ti nem mehettek oda. És hát... egyedül mért mennék? Jacob már Bellával van... te velem. Amúgyis. Miért jelentenénk veszélyt pár kutyára? Én ember vagyok, te pedig nem hiszem, hogy kutyavérre utazol - a zavartságnak nyoma sem volt. Elhúzott szája és felvont szemöldöke a kételyről tanúskodott. - Ennyi erővel... megmondhatnánk nekik, hogy ők meg ne lépjék át a rezervátum határait, mert a farkasok is ugyanolyan veszélyesek. Ha csak nem jobban, mert könnyebben eltudják veszteni az uralmukat testük felett. Egy rossz mondat, stressz puff vérfarkas is!
- Ezt nekik mondd kedvesem, ne nekem. Én hiába értek veled egyet és tenném amit mondanál, de ha megjelennék La Pushnál kisebb harc lenne. Minimum.
- Na már Edward... - rebegtetni kezdte a szempilláját és alattomos módon csábítani kezdett. Az ujját felhúzta az oldalamon, majd vissza le. Ártatlanul pislogott rám majd gyengéden és őrjítő módon az ajkát az enyémekhez nyomta. - Elmegyünk? - búgta mire akármennyire akartam tiltakozni, nem tudtam. Bizonytalan igen hagyta el a számat, mire vigyorogva eltávodolott és visszafelé kezdett húzni. Gondolom valamelyikőjük kocsijáért.
- Sophie most igazán büszke lenne rád - jegyeztem meg út közben.
- Mert?
- Amikor rávettük a családod, hogy had maradjak azt gondolta, hogy itt az alkalom, ne hozz rá szégyent, vess be minden női taktikát, hogy elnyerd a szívem. És éppenséggel az őrült csáberejére támaszkodva hoz ki belőlem felelőtlen döntéseket hölgyem! - a szavak után felsóhajtottam ő pedig pár pillanat múlva felnevetett.
- Hát... ez igen. Én, mint őrült csáberővel rendelkező hölgy?! Ugyan már kérem uram, engem összetéveszt valakivel. Én egy ártatlan fiatal nő vagyok akinek ön az első komoly udvarlója - rebegtette felém a szempilláit és, hogy bebizonyítsa ártatlanságát, úgy haladt el mellettem, hogy "véletlenül" a keze végigsimított a combomon. A reakcióm egy enyhe rángás volt. Méghangosabban nevetett fel, én pedig rosszallóan csóváltam a fejemet.