10. rész

Szép jó estét mindenkinek!

Ismét hoztam egy részt, amit kicsit átformáltam mert olyan rövid, hogy muszáj összecsatolnom a következő résszel. Így eléri a kellő husszúságot.
Szívélyesen várom a rengeteg kommentárt, hozzászólást kritikát. Mindent. :)
Öö. ennyi. ^^
csók ♥



Danielle

Szanaszét álló hajjal, félig kómásan, halálsápadt fejjel keltem reggel. Még vámpírnak is elmentem volna. Abszolút lassan és megfontoltan lépkedtem lefelé a lépcsőn. Csupán azért, mert félig álomban képes vagyok hatalmasakat esni. Eséseket említva, meg úgy alapvetően mintha egyre ügyesebb lennék. Feltűnően kevesebbet esek és bénáskodok. Ez Edward Cullen jótékony hatása. Vagy csak nem akarom őt állandóan Bellára emlékeztetni. Nem lepődtem meg túlságosan amikor ezen a szép hétfői kora hajnali napon a nappaliban találtam a Cullen famíliát. Tudatosult bennem a dátum, miszerint hétfő van és... elfogott a boldogság, hogy sem család, sem suli csak Edward és Én teljes 3 napon keresztül. Előreláthatólag remek napjaim lesznek. Hacsak a láz le nem dönt a lábamról... Jaj, csak azt ne!
- Juj, Danielle kishugi! - vigyorgott grimaszolva Scott. Szerette éreztetni, hogy én hozzáképest csak egy fejlődőképes csecsemő vagyok. Ugye mennyire kedves? Fáradtan felsóhajtottam, majd ránéztem.
- Parancsolsz? - kérdeztem nemtörődöm stílusban és unalmasan ráfüggesztettem a tekintetemet.
- Most komolyan le sem kellene tagadnod, hogy a mi hugunk vagy! - mosolygott bájosan én pedig elengedtem a fülem mellett ezt a kijelentést.
- Rosszul érzed magad? - kérdezte Edward sokkal aggodalmasabb hangon és óvatosan hozzám sétált. Megfogta a kezemet és az arcom fürkészte. Kissé erőltetetten elmosolyodtam. Vállat rántottam.
- Végül nem kellesz hazudnom a suliban a betegségemről. Még igaz lesz a végén! - a magasba lendítettem a karomat, miszerint ennek mennyire örülök, de sütött belőlem a rosszkedv. Edward színtiszta kedvességből rámmosolygott és sugárzott afféle minden rendben lesz gondolatot és megdörzsölte a karomat mire megborzongtam a hidegtől.
- Bocsánat - szabadkozott halkan és elengedett. Nem kaptam utána, mert sosem voltam az aki a családja előtt enyeleg a barátjával (esetünkben majdnem barátjával) mert kínosnak éreztem. De a fő szempont az volt, hogy eleve fáztam.
- Nincs semmi baj csak kissé szédülök - tettem hozzá. Azt hittem ezzel megnyugtatom aggódó szüleimet, de ezzel az elszólással csak rontottam a helyzeten.
- Úgy veszem észre valamiféle vírus van errefelé, többen is bejöttek hozzám erős szédülés, fefájás és hasfájásos panasszal. Annak érdekében, hogy mindezt megelőzzük, pihenj sokat, igyál rengeteg folyadékot lehetőleg teát és ne nyugtalankodj sokat. Fiam kérlek ne bosszantsd semmivel. Ha mégis történne valami és gógyszer kellene, Edward tudni fogja honnan hozzon és milyet mert kétszer is elvégezte az orvosit - mosolygott büszkén fiára Carlisle. Kicsit dicsekedett helyette, hiszen valljuk be nem sokan büszkélkedhetnek ilyesmivel, és Edward mégsem magasztalja magát az egekig. Az említett morgott valamit mellettem, szerintem zavarba jött én pedig halkan kuncogtam.
- Biztos nem vagy rosszabbul mint mondod? Tényleg elkell mennünk? - intézte az első kérdést nekem, a másodikat apunak riadt tekintettel anyu. Majd odajött hozzám, fagyos kezét a homlokomhoz érintette egy rövid pillanatra hiszen tudta, hogy nem esik jól a hideg. Aggódva bámult rám. - Én... Én mégis inkább itt maradnék! - jelentette ki hirtelen az ötletét, mire lelki szemeim előtt ott villogott piros hatalmas betűkkel a NEM szócska. Kisebb pánik vett uralma alá de ezt egyáltalán nem mutattam ki. Még a szívem sebességét is sikerült csillapítanom így nem kelthettem nagy feltűnést. De Jasper és Audrey biztosan érezte azt amit én. Hallottam is egy elgondokodó "hmm" hangot a sráctól. Majd lassan beszélni kezdtem. Hiába próbáltam nem beteges hangot megütni... nem sikerült túl jól. Nehezemre esett beszélni.
- Nem, nem anyu. Edward orvos és testőr is egyben. Nincs ok az aggodalomra! Menjetek és élvezzétek a napsütötte lehetőségeket. Biztosan több állat merészkedik majd elő otthonaikból és végre nem kell attól tartanotok, hogy lebukhattok. Élvezd ki, legalábis próbáld, mert nem hiszem, hogy ilyen lehetőség sokszor fog adódni Forksban. Szabadulj fel, anyu! Rád fér már - mosolyogtam bátorítólag. Próbáltam annyi érvet felsorakoztatni amennyit csak tudtam. Hogy ezt fokozzam Edwardba karoltam, hogy tükrözze azt is, nem sűrűn lehetek vele egyedül. Ez mintha egy kicsit ráébresztette volna a valódi okra ami miatt mégsem maradhat, de a másik indok amiért Edward karjába fűztam a sajátomat az volt, hogy alig bírtam állni a saját lábamon. Az összes testsúlyomat ráhelyeztem, segített, mert átkarolta a derekmat is. Hálásan pillantottam fel rá. Annyira szédültem, hogy féltem elvesztem az egyensúlyom és akkor anyut az Isten sem tudná meggyőzni arról, hogy menjen el.
Adam bizalmatlanul méricskélt bennünket, de próbáltam ügyet sem vetni rá. Fontos, hogy ő is rendesnek találja Edwardot és kedvelje is, mert nekem a családom elsőbbséget élvez bárkinél. Remélem ez idővel változni fog. Mármint Adam hozzáállása Edwardhoz.
- Hát rendben... - felelte anyu kicsit határozatlanul, majd apuhoz sietett. - Menjünk mielőtt meggondolom magam!
- Nem lesz semmi baj! - szólalt meg Edward is lágy hangon.
A szüleim odajöttek hozzám egy vigyázz magadrával és puszival távoztak a házból. A Cullen családból mindenki intett kivéve Alicet, mert ő bátran megölelt. Becsültem benne ezt a nagy önuralmat, és Edwardban is, sőt Carlisleban a legjobban, hiszen ő emberek között van napi szinten mert orvos és napi szinten találkozik vérrel és napi szinten fedhetné fel kilétüket, de mégsem teszi. Borzalmasan becsülöm és tisztelem őket, csakúgy mint a saját családomat. A testvéreim szokásukhoz híven gúnyolódtak, viccelődtek majd megöleltek. Lassan mindenki távozott én pedig kérlelően néztem Edwardra. Az ölébe kapott, hogy ne legyen probléma a járással. Különben is, így sokkal gyorsabb volt. A szobaajtóm előtt még megtorpant majd kis gondolkodás után, színpadiasan sóhajtott egy mélyet tekintetét az enyémbe fúrta majd egyetlen lépéssel átvitt a küszöbön.
- Hmm és most jöhet a nászéjszaka! - jelentettem ki vigyorogva az ágyamban feküdve és az ujjammal hívogattam magamhoz.
Megbotránkozott tekintettel meredt rám a szoba másik sarkából, majd elszántan belenézett a szemeimbe, melyben remélhetőleg nem talált mást csakis ugyanazt. Kisebb lendülettel (hogy ne törje össze az ágyam) mellém vetődött és a könyökén támaszkodott.
- Hogy vagy? - kérdezte édesen mosolyogva. Enyhén visszamosolyogtam.
- Türhetően - persze a szédülésben azt hittem legurulok az ágyról.
- Jól hazudsz, de engem nem tudsz átverni. Felfigyeltem a mozdulataidra a mimikádra és a gesztusaidra. Ha ezeket szemlélem majdnem olyan, mintha a gondolataidat olvasnám.
- Csak majdnem. Nos, akkor őszintén felelve a kérdésedre rohadt szarul vagyok - mosolyogtam továbbra is majd eltorzult a tekintetem és tüsszentettem egy nagyot, mire Edward motyogott egy 'egészségedre' szócskát. - Ez már nem az. Ráadásul olyan, mintha állandóan forognék körbe - körbe.
- Bánnád, ha átölelnélek? Kössük össze a kellemest a hasznossal. A hideg enyhítheti a problémádat és nekem is jólesik a forró ölelésed - nézett rám zavartan. Ha tudna biztosan elpirulna...
- Ó butaa! Dehogyis bánnám, miféle kérdés ez? Tudhatnád, hogy ezeknek mind csak úgy jönniük kellene. Ezekre nem kell engedélyt kérned, akármilyen úriember is vagy - mulattatott a zavarodottsága ezért halkan felnevettem.
- Úgy érzem magam, mint egy 16 éves tinédzser aki zavarban van a neki tetsző lány előtt - suttogta őszintén. Én nem hiszem, hogy elmondtam volna ezeket fordított esetben.
- Na gyere te kis suhanc! - a vállainál fogva finoman húzni kezdtem magam felé. Fészkelődött, majd a mellkasára simítottam a kezemet, arra pedig ráhajtottam a fejemet. A másik karomat a hasára helyeztem, a lábamat pedig átkulcsoltam az övével.
- Na, ez most jól esik - elégedetten lélegeztem mélyet és lehunytam a szemeimet. Megsimogattam a hasát és hihetetlen de a fekete pulcsija alatt is éreztem a kockákat a hasán. Megkopogtattam az izmos felületet.
- Ezen sokat dolgoztál? - kérdeztem, ő pedig a hajammal kezdett játszani.
- Nem tudom, nem hiszem. Sosem foglalkoztam túlzottan a külsőmmel. Amikor vámpír lettem... szóval... akkor olyan mintha az egész alkatod megváltozna. Izmosabb lettem, fehér és jeges lett a bőröm, leállt az egész szervrendszerem, nem folyik bennem vér, kecses lett a mozgásom, méreg kezdett termelődni a szervezetemben és éhségemtől függően változik a szemem színe. Illetve ezek most is igazak. A harcok és a vadászat miatt szerintem edződött az alkatom. De sohasem fordítottam nagy jelentőséget arra ahogyan kinézek.
- Ühhüm. Értsem úgy, hogy aki vámpír lesz az... megszépül? - húztam össze a szemöldököm.
- Mmm. Igen, azt hiszem értelmezheted ígyis - bólintott egyet - Gondolj bele ha te vámpír lennél és... aahh elképzelni sem tudom, hogy szebb legyél mint most. Az már nem szépség, hanem valami... szavakba nem önthető tökéletesség - a hangjában érezhető volt a színtiszta áhítat, majd az ujjait körkörösen kezdte mozgatni a fejemen. Irtó jó érzés volt.
- Hmm még zavarba hoz Mr. Cullen - lehunytam a szemem, majd felsóhajtottam - Jaj ez tetszik - nyilvánvalóan a hanglesjtésemen nevetett fel, de nem hagyta abba. - Kíváncsi vagyok... szóval, hogy Bellával milyen volt? Mi változott azóta? Hogy ismerted meg?
- Nos.. természetes, hogy kíváncsi vagy, de utánam te sem úszod meg.
- Rendben van - beleegyezően bólintottam és felpillantottam rá. - Kezdheted - vigyorogtam, mire mosolyogni és gondolkodni kezdett. - Az elején - válaszoltam meg a kinem mondott kérdést és még szélesebben mosolyogni kezdett.
- Azt hittem a gondolatolvasás az én reszortom.
- Persze, persze.
- Na szóval... Bellával eleinte nagyon elutasító voltam. Vonzott az illata, megakartam ölni, de miután ezt leküzdöttem magamban elakartam taszítani őt a saját szörnyetegemtől. De felébredt bennem a birtoklási vágy és a védelmezés. A későbbiek folyamán sem beszéltünk, és nem tudtam olvasni a gondolataiban ami rettentően idegesített. Aztán Tyler majdnem elcsapta a kocsijával, muszáj volt őt megvédenem. De ezzel majdnem lelepleztem magunkat. Szerencsémre senki nem vette észre mentőakciómat, csakis Bella. Persze az eset után kérdezősködött, de nem válaszoltam neki egyikre sem. Aztán Port Angelesbe ment ahová követtem és ott... - dühödt lett az arckifejezése. - Azok a mocskok megakarták őt..
- Értem - tudtam, hogy nem képes kimondani így nem is kényszerítettem rá. Hálásan nézett rám.
- Ismételten megmentettem és ő válaszokat akart. Akkor mondtam el neki, hogy olvasok mások gondolataiban. Aztán ő addig-addig kutakodott amíg ránem jött magától mindenre, majd azt mondta: nem számít, bízik bennem, nem bántanám szeret stb, stb - ezen elmosolyodott, ahogyan énis. - Aztán.. engedtem a kísértésnek és összejöttem vele. Majd baseballozás közben összeakadtunk egy nyomkövető vámpírral aki Bellát szemelte ki magának. Akkor majdnem átváltozott vámpírrá. Ez a lehetsőgem volt vagy az, hogy kiszívom a mérget, vagy, hogy meghal. Kiszívtam a mérget a véréből, és végülis rendbe jött.
- Hogyan szakítottatok? Vagy miért? Szóvalhogy...
- Várj, várj. Bella és én azért szakítottunk, mert a születésnapján elvágta az ujját, Jasper pedig elvesztette az önuralmát. Nem sodorhattam őt veszélybe ezért elhagytam. Elköltöztem, hasonlók, majd ő Jacob mellett talált újra boldogságot, de akkor még csak barátok voltak. Tudtam én mindigis, hogy az a farkas szerelmes belé. Aztán visszaköltöztem ide és eltelt pár hónap az érkezésedig. De Bellával nem beszéltem, hiszen ő is és énis szenvedtünk. De Bella összejött Jacobbal és túllépett ratam. Így elhessegettem a bűntudatomat, miszerint hiába nem vagyunk együtt megcsalásnak minősítem azt, hogy összeismerkedtem veled. Ezért voltam eleinte bizonytalan. ... És, most itt vagyunk - mosolygott le rám és megpuszilta a homlokomat.
Amikor azt mondta, hogy eleinte egyáltalán nem hatott furcsának. Mármint, az az eleinte pár nappal ezelőtt volt mégis úgy éreztem, hogy sokkal több idő telt el. Hetek, hónapok még az éveket is megmerem kockáztatni. Alapvetőenn nyílt természetem van és könnyen barátkozom, de sosem volt még az, hogy valaki iránt így érezzek. Nem tudnám őt elhagyni. Ha apu azzal állítana be, hogy elkell költöznünk biztos vagyok benne, hogy beleőrülnék és nem lennék már önmagam. Azt kell mondjam, hogy Edward Cullen teljesen megbolondított. De hogyha ez megtörténne akkor talán azt mondanám változtasson át és legyünk együtt. Így én maradhatnék a Cullenekkel. Furcsa, hogy az ember mi mindent megnem tenne egyes személyekért.
- Az első nap a suliban akkor is fura voltál. Annyira dőlt belőled a keserűség de amikor megláttál a biosz teremben... és leültél mellém, Krisztusom amikor lelkesen rám köszöntél azt hittem kiesem a padból! - zavartan néztem a szemeibe, mire ő elmosolydott.
- Amint a folyosókon megláttalak előmerészkedett belőlem a szörnyeteg és már akkor eldöntöttem, hogy engedek a kísértésnek és amint lehet elviszlek az erdőbe, ahová senki nem jár és megöllek. És egyáltalán nem éreztem mást, csak vágyat és egy furcsa perverzséget arra, hogy addig szívjam belőled a vért amíg élsz. Bűnttudat? Áh, megsem fordult a fejemben - átsuhant az arcán egy kis mosoly - Így utólag, sajnálom - csak legyintettem. - Szóval először elkellett nyernem a bizalmadat, és a beszélgetés alatt meglepett mennyire is érdekel az amit mondasz. Utána a kocsiban csodálkozom magamon, hogy kibírtam az erdőig. Ahogy a tisztás felé igyekeztünk elgondolkodtam azon, hogy akarom-e én ezt. Hogy szönyeteg akarok-e lenni. Végülis majdnem megtettem, de legyőztem a bennem rejlő monstrumot.
- Olyan hülye vagy - nevettem fel. - Én pedig ahogy megpillantottalak eldöntöttem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy valahogyan felfigyelj rám.
- Azt hiszem, ezt sikerült végrehajtanod - helyeslően bólintott.
- Nem válaszoltál az egyik kérdésemre. Mi változott Bella óta? - kérdeztem újra. Kicsit gondolkodott mielőtt válaszolt volna.
- Sok minden. Például.: Megismerkedtem veled - ezen elmosolyodtam - és sok szempontot másképpen látok. Szóval, ha visszatekintek pár dolgot akkor rájövök Bellára kellett volna hallgatnom. Az egyik, hogy átváltoztathattam volna, és akkor még együtt lennénk. De ez sem lenne jó, mert ha találkoztam volna veled úgy, hogy Bella vámpírként velem van meglettem volna kötve. Nem hagyhattam volna el, mert te megtetszettél. Így szabad vagyok. De tanultam abból a hibámból, hogy nem szabad elengednem a boldogságomat, ezért akarom azt annyira, hogy vámpír legyél. Tudom eleinte szörnyű lenne, de segítenék, nem csak én, hanem az én és a te családod is. Legalább gondold át! - hadarta el a végét. Fáradtan sóhajtottam.
- Én ezt... Edward - újra sóhajtottam. - Nem kerülhetnénk ezt a témát? - vetettem fel az ötletet, mire nem felelt. Pár percig csak feküdtünk, majd megtörte a fájdalmas csendet kettőnk között.
- És most én jövök - most kivételesen nem leütöttem az illetőt, amiért a núltamról kérdezősködött. Egyrészt, mert figyelembe véve Edward testét biztosan az én csontjaim bánnák a rámért ütést, másrészt legalább elterelem a 'legyél vámpír' kéréses beszélgetést.
- Rajta, mit szeretnél tudni?
- Hmm... elmesélted, hogyan kerültél te vámpírok közé. Melyik helyet szeretted a legjobban?
- Kétségkívül Londont. Forks csak miattad jó. Túl csendes, nem történik itt semmi.
- Hány évig voltatok Londonban? 4?
- Nem. 6. Ezért mondta apu, hogy tovább maradtunk mint szabadott volna. És miattam maradtunk.
- Miért?
- Ha nem kérdezed akkor is elmondom - öltöttem rá nyelvet, majd halkabbra vettem a hangomat. - Megismerkedtem egy sráccal.
- No lám! - nevetett fel. - Szóval nem én vagyok az első, miii?
- Nem, nem. Kérlek szépen már oviban szerelmes voltam - büszkén mosolyogtam rá. - De mindegyis. Szóval London és Ryan.
- Igen.
- Nos, kifejezetten fura srác volt. Majdnem 13 voltam amikor megimserkedtem vele és a korombeliekkel ellentétben én sokkal érettebb, felnőttesebb és komolyabb voltam vámpírcsaládom miatt. Könnyen alkalmazkodtam, bár nem szerettek túlságosan mert eléggé magamnak való voltam és nagyszájú. Szóval sokat beszéltem és ilyenek, ezért nem voltam könnyen szerethető alkat. De más részt meg soha nem mentem sehová, szerettem egyedül lenni nem kerestem mások társaságát, ha tehettem inkább voltam Adamékkel, mint a lányokkal. Ezért haragudtak rám és egy kis idő múlva már meg sem próbáltak elhívni bárhova is. Nagy meglepetésemre, Ryan is hasonlított hozzám. Annyi, hogy ő inkább csendes volt, de amikor csak mi ketten voltunk akkor megnyílt előttem, és egészen 15 éves koromig csak barátok voltunk. Ryan akkor volt 16.
- Szóval szerelmes voltál belé?
- Most már elbizonytalanít az, hogy igent mondjak, mert amit akkor éreztem és az amit most... ég és a föld. Nem tudom. Biztosan az volt a maga módján. Kimondtam a bűvös Sz betűs szócskát és ő is... csak, amit most irántad érzek sokkal másabb. Talán mélyebb, vagy nem tudom. Bonyolult elmagyarázni. Ilyenkor azt kívánom bárcsak a fejembe látnál.
- Hidd el, nekem is ez az egy kívánságom van - sóhajtott fel. - Mi történt kettőtökkel? - kérdezett tovább. Elkomorodott a tekintetem az emlékek hatására.
- Összejöttünk. És... ez tényleg boldogsággal töltött el, és úgy láttam Ryant is. Csak úgy, mint Bella nálad, Ryan is észrevette a furcsaságokat körülöttem és lassan megfejtette a titkomat. De ő megrémült és időt kért. Egy nap elmentem hozzá és tisztáztunk mindent. Azzal fogadott, hogy rendben, de neki is elkell mondania egy szörnyű titkot.
- Mégpedig? - bosszúsan néztem Edwardra amiért mindig közbeszólt, de aztán folytattam.
- Elmondta, hogy leukémiás... - susogtam a szavakat megtörten. Még mindig borzalmasan fáj, amikor rágondolok. - És, hogy nincs sok hátra neki... 16 voltam ő pedig 17. Nem sokkal a születésnapom után életét vesztette - könnybe lábadt a szemem. - Amikor láttam őt a kórházban... infúzióval a karjában, sápadtan és megtörten... az rosszabb volt mindennél amit én megéltem. Nem akartam, hogy elmenjen - szipogtam és utat engedtem a könnyeimnek. - Az utolsó szavai között szerepelt a szeretlek, és a kérlek légy boldog - itt aztán tényleg nem bírtam tovább és sírni kezdtem úgy tényleg, rendesen - A temetését, csak távolról voltam képes végignézni. Augusztus 9-én lesz 1 éve, hogy meghalt - nyögtem ki. Edward vígasztalóan simogatta a hajamat és közelebb vont magához.
Megpróbált vígasztalni, de az emlékek újra feltörtek bennem és nem tudtam megszólalni. A sírásom időről-időre elmúlt, majd újra feltört, ő pedig türelmesen simogatott, dúdolt és csitított. Este 7 körül sikerült megnyugodnom és felültem. Már nem szédültem. Nyoma sem volt semminek.
- Köszönöm - suttogtam és hálásan pillantottam rá. Feltérdelt mellém átkarolt és homlokon csókolt.
- Eltudom képzelni milyen nehéz lehetett. Nincs mit megköszönnöd. Szívesen tettem - majdnem elbódultam a hangjától így csak bólintottam. A mobilomra pillantva észrevettem, hogy anyu többször is hívott. - Felhívnád, hogy nincs semmi baj? Megyek eszek valamit. Megkínálnálak, de tudod nem hagytak itthon vért... - próbáltam viccelődni, és azt hiszem sikerült is.
- Ne fáradj, ilyen illattal az orromban nem elégednék meg egy őzike vérével. Nekem a tiéd kell! - villantotta ki a szemfogát, mire a nyakam mutattam neki.
- Gyere és vedd el, ami kell. - mutattam körülbelül a nyaki artériámra, mire odahajolt és nyakoncsókolt.
- Menj enni. Elintézem anyukádat! - hallottam még a hangját mire megtorpantam a lépcső tetején és belegondoltam mennyire kétértelmű az amit mondott. Halkan felnevettem.
- Na azt próbáld meg! - lesiettem a konyhába, de még onnan is hallottam a szédítő kacajt.