2. rész

Sziasztok!

Na megjöttem a 2. résszel! :) Remélem tetszeni fog nektek és írtok pár kommentárt... vagy a chatbe vagy valami.
Privátba is. Bármikor :)
Khmm ezt vehetitek célzásnak.

elle.pro@citromail.hu

Komolyan mondom. SZÜKSÉGEM van a véleményekre. Ha senkit nem érdekel nem publikálom.
Ezt a másik blogomra is értem. Bár ott jobb a helyzet.
Oké, itt még csak 1 rész volt fent ezért türelmes vagyok.
najókész.köszöntem.
csók



Danielle

Félve léptem ki a teremből. Nem az, mert szerettem a középpontban lenni ez aolyan rossz tulajdonságaim közé tartozott, de amikor elkerültem egy új helyre jobb volt óvatosnak és isszahúzódozónak lenni. Rengetegszer váltottunk már sulit, de... nem szoktam meg, hogy egy-egy helyen így nézzenek rám eleinte. Nagyon frusztráló. De komolyan. Úgy tudtak az emberre nézni, mintha valami UFO lennék, főleg az olyan kisvárosokban mint Forks. Imádkoztam, hogy Sophiék rámtaláljanak és akkor elterelődhet végre a figyelmem.
- Félsz? - kérdezte ugyanaz a bűbájos hang, amely elkisért órára. Annyira... dallamos és csilingelő. Olyan kellemes.
- Nem... csak - vállat rántottam. - Tudod Alice valahogy nem szeretem ahogy néznek rám ezek az emberek.
- Nem sokáig lesz ez így, hidd el - mosolygott bíztatóan. - Ha szeretnél ülj hozzánk! - az ötletet mesélve furcsa csillogás jelent meg a szemeiben. A szemei... aaahh ilyen szemet rajzolni sem lehetne szebbet. Gyönyörű mandulavágású karamella színű szemei voltak. Kicsit elmosolyodtam, mert emlékeztetett Adam szemeire.
- Jaj nagyon kedves vagy amiért felajánlod... de... - kerestem a szemeimmel a testvéreimet akiket persze nem láttam. - De a testvéreimmel fogok ülni. Azthiszem. De tényleg kedves, hogy felajánlottad! - mosolyogtam, mire bólintott, intett és szinte eltáncolt.
Miközben az ebédlő felé haladtam - követtem a rengeteg diákot - elgondolkodtam.
Túl sok dolog vág egybe... Krétafehér bőr ami mellesleg jéghideg, eszméletlen szépség, karamell színű szem... kecses léptek. Ahh paraoniás hülye. Vérszegények... és attól, hogy Alice ilyen... jó-jó. Danielle fejezd be! Csak különcek... ennyi. Remélem.
Vettem egy mély lélegzetet és beléptem az ebédlőbe. Rengeteg szempár, de próbáltam ügyet sem vetni rá.
- Hmmm nem rossz, nem rossz - hallottam meg amint elmentem egy srác mellett. Akaratlanul felnevettem amit még furcsálóbb tekintetek követtek.
- Ő az új lány? - volt egy másik.
- Hallottam, hogy a tesói hasonlítanak a Cullenékre - volt a hamradik. Hoppá rögtön megkezdődött a pletykálás. Megmosolyogtam magamban a hallottakat, majd kigúvadt szemekkel tapasztaltam, hogy drága testvéreim egy olyan asztalnál ültek ahol nem csak ők voltak. Remek... Felismertem azt a lányt! A szexipasi őt bámulta.
Felvontam a szemöldököm amint közeledtem. Intettem a fejemmel, mire Audrey felállt és jött velem kaját venni.
- Miért nem ülhetünk egyedül? - suttogtam.
- Tudod, elkell vegyülnünk ők pedig voltak olyan kedvesek, hogy magukhoz hívtak.
- Nagyszerű, biztosan nagyon fogom őket kedvelni - forgattam a szemem.
- Mintha te annyira sok embert kedvelnél - hangsúlyozta ki az ember szót és nevetett fel.
- Te meg ha néha nem lennél cinikus - öltöttem rá nyelvet mire nevetve a hajam borzolta. Leengedtem a karjaimat a testem mellé és újra csak sóhajtottam.
- Ezt ne... kérlek. Könyörgöm - pillantottam rá mire újra csak nevetett azon a csodás hangon. Irigykedve néztem őt, majd morcosan elfordultam. Felkaptam egy ásványvizet meg egy banánt.
- Ennyi elég lesz?
- Te csak nekem ne beszélj! - mordultam rá mire feltette a kezeit.
- Jogos - kisebb szünetet tartott és kedvesen rámnézett. - Segítsek, hogy ellazulj?
- Nenene. Kérleeeek. Nem fog nekik feltűnni ha hirtelen mind nagyon nyugodtak lesznek?
- De én csak rád hatnék...
- Audrey! - szigorúan ejtettem ki a nevét, mire sóhajtott.
- Csökönyös szamár.
- Vérszívó dög - böktem oldalba viccesen és visszamentünk a helyünkre.
- Sziasztok! Danielle vagyok! - kezdtem jópofizni. Köztük volt az Eric gyerek is amiért szúrósan Adamra pillantottam, aki csak ártatlanul vállat vont.
- Bella, Eric, Jessica, Angela és Mike... meg még sokan mások de ők nem nagyon foglalkoznak most velünk... - sorolta az egyik. - Ja és én Tyler vagyok.
- Részemről a szerencse - intettem mókásan miközben leültem. Elkezdtek valamiről csacsogni mi meg szemmel kezdtünk kommunikálni. Pontosabban én nem mert nem vagyok rá képes, de azt mondják a szem a lélek tükre, szóval drága testvéreim remekül tudják használni az "olvasok a szemedből" képességet. Szóval én őket néztem miközben fél füllel hallgattam amint Jessica Angelának áradozik Mikeról. Nem volt rossz srác de egyáltalán nem volt az esetem. Nincs olyanom, hogy na ez a zsánerem... de Mike kifejezetten nem tetszett. De az egyik Cullen... a bronzoshajú... na ő. Na ő abszulút bejött nekem. Elmosolyodtam és a nyikorgó ajtó felé pillantottam. Ők jöttek be. A krétafehér ötös csapat. Megböktem Jessicát.
- Van róluk valami információd? - súgtam neki.
- Ó feltűntek neked? Tény, hogy remekül néznek ki... ők a Cullen család gyermekei... pontosabban örökbefogadott. A szüleiknek sajnos nem lehet gyerekük. Nem régen költöztek ide vissza - a mondanivalóból az maradt meg, hogy örökbefogadottak.
- Óó... eléggé furcsák. A két szőke tesók meg a másik három is. Mármint, hogy édestesók... és azért is furák mert együtt járnak. Egyedül Edward maradt hoppon.
- Angela ne beszélj butaságokat! - torkollta le Jess. - Csak nem régen szakított Bellával - vette halkabbra a hangját. - Aki elől jön az Rosalie és Emmett. Ők bizony egypár és rettentő féltékeny vagyok arra a csajra.
- Énis - motyogtam amint utánuk néztem.
- A következő páros... Alice és Jasper... na Jasper egy fura eset. És Alice is. Alice nagyon közvetlen mindenkivel, szóval ő köszön mindenkinek és szinte mindig vidám. Jasper pedig olyan képet vág állandóan mint aki szenved. Na és itt jön őőő. A kis szívtipró. Bellában mély nyomot hagyott... nagyon tragikusan végződött a kapcsolatuk azt hiszem... Pedig ők egy álompár voltak azt gondoltam örökre együtt maradnak. Minimum! - megsajnáltam a kis kedvencemet és elnéztem a távolba révedő tekintetét. Mintha egy keserűmosoly függne az arcán. Aztán lopva Bellára néztem aki lehajtott fejjel ült és éppen kortyolt a vizéből. Szegény lány. - Mióta szakítottak minden megváltozott. Nagyon sokan próbálkoznak Edwardnál, mert Bella előtt nem nagyon törődött bárkivel is... senki nem volt elég jó neki, most viszont, hogy egy egyszerű lány megkapta több mint egy évre, bátorságot nyertek és Edward napi szinten utasítja el a lányok tömegét. Bevallom alásan énis szemet vetettem rá, de nem voltam olyan bátor hogy elé álljak - a srácot elnézve egy természetes mosoly suhant át az arcán. Ekkor haladt el mellettünk. Nagyon úgy nézett ki aki próbálja elfojtani a nevetését. Jessica mondatát meghallva csakugyan mosolyogtam énis.
- Ugyan már Jessica. Nincs elég önbizalmad! Szép lány vagy - bókoltam bár fogalmam sincs miért. Néztem az isteni csoda után és csak formálták a szavakat az ajkaim.
- Óh igazán kedves vagy. De tudod nekem Mike a barátom - túlságosan kihangsúlyozta a nevét. Nyugodtan légy rá büszke és birtokold Jessica, nem állt szándékomban elvenni tőled, bár ezt bármelyik pillanatban megtehetném ahogy elnézem az arcát... vagy akár Bella - jegyeztem meg magamban. A fiú többször nézett rám és Bellára mint állítólagos szerelmére. Szegény Jessica... nagyon átcseszik a fejét.
- Óh nagyon összeilletek.
- Tudom. - sóhajtott vágyakozva. Te Jó Isten... mit tett ezzel a lánnyal?
- Adam - szóltam normális hangnemben.
- Tessék?
- Kész vagy?
- Persze. Elkísérlek az órádra. Lányok boldogultok? Tudjátok Elle milyen jól tájékozódik egy idegen helyen - kacsintott a lányok felé akik felnevettek én meg vigyorogtam és nekimentem bátyjámnak.
- Hééé. Idegenek előtt ne mondj ilyeneket. Inkább fényezz! - húztam ki magam.
- Ó igen csodásan tud idegesíteni... - szokás szerint borzolta a hajam én meg morcosan néztem rá. Felnevetett és megölelt.
- Ne ráncold a homlokod mert még úgy marad.
- Nem lehetek olyan tökéletesen szép mint ti... vagy a Cullenek - suttogtam úgy, hogy csak ő hallja. Bár biztos voltam benne, hogy Audrey és Sophi is meghallotta. Kuncogtak.
- Neked is feltűnt?
- Hajjaj főleg a bronzossrác. Edward.
- Nehéz egy eset. Vigyázz vele.
- Nem hiszem, hogy észrevesz... de oké.
- Ezzel az illattal? Hülye vagy? - folytatta és látványosan megszaglászott. Persze ez csak nekünk tűnt föl.
- Adaaam. Ne csináld már. Zavarba hozol! - toltam el mire nevetve meglökött, majdnem elestem aztán felkaptam a táskámat és megvertem vele.
- Ez mi volt? - incselkedett és az ajtó felé taszigált. Elhaladtunk Cullenék mellett és nehéz volt nem észrevenni ezt a feszült csendet. Valami itt történni fog.
- Milyen órád is lesz? - kérdezte. Ránéztem az órarendre.
- Biosz fúúúj. - húztam el a szám.
- Na gyere te kis majom - nem is válaszoltam csak követtem a két lábon járo GPS-t.
Adam segítsége miatt hamarabb odaértem mint ahogyan becsengethettek volna. Adam intett és elment én pedig a tanárhoz sétáltam.
- Jónapot - köszöntem udvariasan mire megpördült és felém mosolygott. Kicsit kelekótyának tűnt.
- Áh magácska lenne az új diákunk? - üdvözölt kedvesen.
- Ehm igen. Danielle Profenty - nyújtottam a kezem mire megrázta.
- Rendben van Danielle, nem kell sietned az anyaggal van időd bepótolni ha valamiről még nem tanultál az előző iskoládban. Most pedig legyél szíves ott abban az üres padban helyet foglalni. A padtársad is perceken belül megjelenik - amint elmondta ezeket visszafordult az íróasztalához és lázasan keresgélni kezdett valamit.
Az unalomtól túlfűtötten ültem le a helyemre. Sosem szerettem a biológiát. Növények meg állatok. Tengeri cuccok... Egyedül az emberi test tudta felkelteni az érdeklődésemet.
Pár percen belül becsengettek és Edward ekkor lépett be a terembe. A pillantásunk találkozott én pedig próbáltam úrrá lenni a zavarodottságomon. Milyen kisugárzása van ennek a srácnak? Csak úgy dől belőle... a. Nem is tudom. Keserűség. Egykedvűség. Mégis valami káprázatos dolog is. A pillantása fogva tartott, nem eresztett pedig nagyon másfelé akartam nézni mert éreztem a lélegzetem elakadt. Felém indult és végre elnézhettem a válla felett. Megkönnyebbültem amint nem kellett ránéznem. Rám akasztotta a rosszkedvét. Bár ígysem voltam kicsattanóan boldog. Leült, szembefordult velem és nem szólt egy szót sem. Amíg meredtünk egymás szemeibe kicsit alkalandoztam.
Edward Cullen. Istenem milyen szép név... és milyen ódivatú és... nemesnek hangzó. Olyan... arisztokratikus... hmm ez különös. Amikor kimondom olyan érzetet kelt bennem, minta legalább az 50-es években lennék és találkoznék egy úriemberrel aki bemutatkozásakor megemeli a kalapját és meghajolva közli: Jónapot kisasszony hogy van kegyed? Ha megengedi bemutatkoznék. Edward Cullen vagyok. És ön?
Szépen artikulálná a szavakat én pedig elpirulnék mosolyognék és bólintanék, majd megmondanám a nevem és a többit már csak Isten tudná.
- Szia, Edward Cullen vagyok, rengeteget hallottam felőled. Bizonyára te vagy Danielle Profenty - mosolygott kedvesen ami kirángatott az álomképemből és teljesen meglepett. Olyan hirtelen változott meg a hangulata, hogy szóhoz sem jutottam hirtelen. Csak egy bólintásra futotta - Rendkívül örülök - folytatta és elvigyorodott. A kezét nyújtotta. A tanár nem nagyon figyelt ránk, hiszen majdnem leghátul ültünk... szerintem elsem látott ide ahogy elnéztem a hunyorgó szemeit. Sűrűn pislogtam a ledöbbentségtől, majd megráztam a fejem, zavartan elmosolyodtam és a kezemet nyújtottam. Amint hozzáértem megtapasztaltam, hogy olyan mintha egy jégdarabot fogdosnék. Csak ez nem csúszott.
- Ne haragudj kicsit elméláztam.
- Semmi gond - átható tekintettel nézett rám és csak úgy áradt belőle a magabiztosság, ami furcsán vonzóvá tette és azt sugallta felém, hogy ess neki! Ess neki! Ha nem lett volna bennem cseppnyi szemérmesség és ésszerűség Isten bizony megtettem volna. Összeszűkölt szemekkel tartottam a szemkontaktust majd újabb zavartság lett urrá rajtam, akkor, amikor hirtelen elkapta a tekintetét és a füzetébe temette azt. Felvontam az egyik szemöldököm majd a tanárra szegeztem pillantásom.
Habár gondolataim a mellettem ülő sápadt fiú körül jártak próbáltam nem foglalkozni vele. Nehezemre esett mert mágnesként vonzott a tekintete. Lopva végigmértem és diadalittasan felkiáltottam magamban, miszerint jólöltözött egy herceg. Vagy démon... sátán... ahogy vesszük. Herceg mert olyan ártatlannak tűnik, de sátán is amiért ilyen kisugárzása van.
A falon függő órát bámultam, szinte számoltam visszafelé a perceket. Gyűlölöm a biológiát.
- Szeretnéd, hogy megmutassam a várost? - úgy tűnt mintha megbánta volna a kimondott szavakat de a látszat kedvéért magabiztosan nézett a szemeimbe.
- Nem szeretnék a terhedre lenni - feleltem.
- Nem lennél. Szívesen mutatnám körbe neked. Bár nem egy nagy hely... - nevetett fel halkan a szívem pedig nagyot dobbant. Megdorgáltam magam, hogy nehogymár beléessek miközben a volt barátnője után epekedik. Habár... Elmosolyodtam.
- Akkor rendben. Suli után?
- Csodás! - elfordult és másodpercekkel később felpattant és kiviharzott. Csengettek. Döbbenten néztem utána, aztán énis felálltam és a következő órám helyszínére igyekeztem. Matematika terem.