1. rész

Úgy tűnik, nem bírtam ki, hogy ne folytassam. :) Nem is nagyon szeretnék itt nagyokat ömlengeni, csak felrakom a részt és jó olvasást, akinek új annak pedig üzenem, hogy remélem ellnyeri a tetszését. :$
csók ♥


Danielle

Gondoltatok már bele abba, hogy néha rákell döbbennünk arra, hogy a mese, a legenda, a butaságok... mind igaznak bizonyulnak?
Én belegondoltam. Nehéz volt elviselni a gondolatot, napokig sokkolt állapotban voltam... majd azt mondtam.: Nem érdekel. Éljük tovább az életünket... vagy mit.
12 éves voltam amikor elmondták.

A nevem Danielle Profenty, jelenleg 21 éves vagyok és Seattleban élek. Washington államban van és... első látásra nem rossz. Hideg, nyirkos esős. Pont nekünk való. Elmesélek egy olyan történetet, amely hihetetlen, káprázatos és rettentő rövid. De nekem akkoriban vontatott volt, lassú és rettenetesen hosszú. Mindössze 3 évig tartott... Na de csapjunk is bele a közepébe.


- Muszáj költöznünk? Szeretem Londont - kérdeztem a kocsi ablakon kibámulva. Anyám sóhajtott egyet és úgy válaszolt, hogy rám sem nézett.
- Sajnálom kincsem. Ígyis tovább maradtunk mint szabadott volna...
- Persze, persze - suttogtam és összébb húztam magam. Néha még mindig borzalmasan kényelmetlen a hideg időjárás... bárhol.
- Meglátod, hogy szeretni fogod Forksot. A ház az erdő belsejében van egy gyönyörű tisztáson. Tetszeni fog. Megígérem. - csatlakozott apa is.
- Aj hugi mindig elfogod játszani a nem akarok elköltözni cuccot?
- Adam fogd be - vigyorogtam rá. - Elvégre is... tudjátok. Csak egy ember vagyok. - vállat rántottam és Adam kivételével mind rosszallóan csóválni kezdték a fejüket, míg mi ketten egymásra vigyorogtunk.

Órákon át utaztunk aztán a repülő... jézus máriám azt hittem kidobom a taccsot. Még mindig nagyon nem bírom a repülő utat. Muszáj volt repülővel mennünk mert azért Angliából Észak-Amerikába nem könnyű átkocsikázni.
Ejtenék pár szót a családomról... Apukám William Profenty, ügyvéd. De nem az a nagyon elfoglalt típus... pont jól dolgozik. Anya, Elizabeth nem dolgozik... bátyjáim. Igen mert, hogy megáldott a sors egy párral. Na meg nővérrel is... Én vagyok a legkisebb a családban. Juhé...
Scott a legidősebb, 23 éves. Aztán Adam aki 19, nővéreim Sophi 19 és Audrey aki velem egyidős vagyis 17 éves. Habár elkell, hogy mondjam nem vagyunk vérszerinti testvérek. A szüleim mindannyiunkat örökbe fogadtak. Furcsa nemdebár? Nekik nem lehet gyerekük. A két fiú édestesók és a két lány is. Ha azt vesszük lehetne azt mondani egyke vagyok... no de. Szóval kisebb rosszullétek és nehézségek árán de eljutottunk Forksig, onnan az erdőig majd a házig. Anyuékat ismerve már tökéletesen bevan rendezve és a szobák is kivannak osztva. A fekete hatalmas zongora a nappaliban állt, ez az egyetlen bútordarab amit mindig elhozatunk magunkkal. Ez Adamé. Hihetelen milyen egy vadbarom de mégis milyen szépen tudja bűvölni ezt a hangszert.
- Fent a 3. szoba? - kérdeztem meg kiabálva, habár tudtam, hogyha suttognék akkor is meghallanák.
- Természetesen - bólintott anyu aki egyből mellettem termett.
- Na gyere hugi felkisérlek - Scott megborzolta a hajamat és nevetve előre ment.
- Scott... - morogtam miközben követtem őt. Nem szerettem ha a hajamat borzolta. Akkor éreztem, hogy én vagyok a legkisebb és leggyengébb és leg.... nem is tudom. Hagyjuk. Valamelyiküknek muszáj volt engem csesztetni, mert ha nem tették volna nem is ők lettek volna.


- Nem kaphatnék mégis inkább 1 hét haladékot? Tudod... megismerni a környéket, majd úgy kezdeni a sulit. Amúgyis... mindjárt félév nem elég ha akkor elkezdem?
- Danielle kérlek. Minnél hamarabb elkell vegyülnünk - sóhajtott apu és a suli felé terelgetett.
- Tudtam, hogy nem hatok rád... - dünnyögtem és dühösen kiszálltam az autóból. Megjegyeztem magamban, hogy soha többet nem jövök apuval, csak Adammal. Egyedül Scott nem jár velünk a suliba, de ezt majd később elmesélem.
- Jó légy kicsim! - mondta, majd intett és nagy sebességgel elhajtott. Persze... ez a sebesség mánia is...
Morogtam, majd vettem egy mély lélegzetet és átvágtam a parkolón. Adam kocsija már ott volt, valahogyan kitűnt a többi közül. Kezdjük ott, hogy hatalmas és csillogó fekete. Volt még ott egy ezüst Volvo de azt valahogy figyelmen kívül hagytam. Remegés futott végig a gerincemen, vettem még egy mély lélegzetet és belöktem a nagy ajtót. Abban a pillanatban több száz szempár szegeződött rám. Apa rendkívüli módon... nos hát majdnem elkéstünk így a parkolóban, ahol átjöttem nem sokan voltak, így nem tudtam nagy feltünést kelteni. Na de most... a folyosókon csak úgy özönlöttek a diákok, pár percig kutatnom kellett a szemeimmel a családomat. Amin először megakadt a szemem egy sarok volt, ahol öten álltak. Beszélgettek, de nagyon ritkán néztek egymás szemébe. De jézus isten, hogy azok mind mennyire szexi látványt nyújtottak! A lányok annyira szépek voltak, hogy őket inkább nem is néztem. Ugyanolyan fehérek voltak mind, és ez rettentően emlékeztett engem a testvéreimre. Hmm különös, de egyelőre nem ez volt az első dolog amit nagyon fontolgatni kezdtem. Hanem rögtön megakartam tudni kik ők. Honnan jöttek... és mi a nevük. És az a bronzvöröses hajú csávó valamiért nagyon fura tekintetet vágott. Eltekintett a távolba és egy pontot mereven nézett. Követtem a pillantását és megláttam egy másik csoportot... nem tudhattam pontosan melyiket nézi, csak akkor esett le amikor megpillantottam, hogy az a lány is ugyanolyan képet vág és a fiút nézi.
Nem töprenghettem tovább mert hozzám csapódott egy srác.
- Sziaa te vagy a Profenty lány nem igaz? - egyből elvette a táskám én meg rögtön utánakaptam.
- Igen én. Köszi, boldogulok egyedül is - visszavettem a tulajdonom és homlokráncolva néztem a fiút. Nincs egy díjnyertes arca. Már nem szimpi a gyerek.
- Eric vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek! - nyújtotta a kezét.
- Hát még én... - kezet ráztam vele és nagyon néztem a tömeget, hogy megpillantsam valamelyik tesómat. Persze, senkit nem láttam.
- Hová igyekszel? - kérdezte amikor elindultam. Sóhajtottam, rájöttem, nem egykönnyen lerázható alak.
- Titkárság... tudod elmegyek az órarendemért - gondoltam lefordulok itt jobbra de elkapta a karom.
- A-a. Nem jó irányba mész... az a másik épületben van. Ha gondolod elkí...
- Danielle, hát itt vagy! - karolta át a vállam Adam. Hálát adtam az égnek amiért megtalált.
- Adam. Tudod, hol van a titkárság?
- Persze, gyere velem - egy bájos vigyort villantott a srác felé azt hiszem Ericnek hívták... és elmentünk. Még intettem neki mosolyogva.
- Vééégre. Ez a srác nagyon idegesítő volt. Mi tartott eddig? Egyáltalán... hol voltatok?
- Nyugalom, nem olyan egyszerű meghallani téged. Túl halk vagy.
- Bocs, legközelebb majd ordítok - mosolyogtam rá mérgesen.
- Köszi, lekötelezel. Szóval a titkárságon voltunk... és késtél.
- Apu... - sóhajtottam.
- Eljátszottad a "halasztani szeretnék" dolgot?
- Aha.
- Gondoltam. Na itt vagyunk - a karjával utat engedett közben meghajolt. Hülye... elnevettem magam és bementem. Közömbös tekintettel meredt rám az asztal mögül egy vörös fejű kövér asszony első ránézésre nagyon unszimpatikus volt. Morgott valami üdv itt-et és a kezembe nyomott egy iskolatérképet és az órarendemet. Megköszöntem és már mentem is ki. Adam ott várt a falnak dőlve.
Együtt mentünk vissza a többiekhez. Audrey és Sophi mentek matekra, Adam bioszra én pedig angolra. Remek. Mind a hárman elindultak, énis a térképet fogva mentem a fejem után.
Becsengettek és az egyik folyosón sétáltam teljesen nyugodtan, amikor megszólított egy lágy, dallamas hangú valaki.
- Szia. Segítsek? - kérdezte. Megfordultam és szembetaláltam magam azzal a gyönyörű lánnyal akit láttam a krétafehérek között. - Ha jól gondolom angolra sietsz...
- Hát igen valami olyasmi. Köszönöm - nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. - Danielle Profenty - mutatkoztam be közben a kezem nyújtottam.
- Alice Cullen. Örülök, hogy megismerhetlek - bólintott és hirtelen megölelt. Milyen hideg... Meglepődtem, de azért viszonoztam a gesztust.
- Óh... énis.
- Szóval... gyere. Elkisérlek, nekem is az az első órám.
Kiderült, hogy teljesen rossz irányban voltam. Felötlött bennem a kérdés, hogy ha ő tudja hova kell menni miért volt a rossz folyosón de végül nem kérdeztem meg, mert nem akartam tolakodó lenni. Figyelembe sem vették a késésünket. A tanár nem nagyon firtatta azt, hogy új vagyok. Egyszerűen leültetett, sajnos nem Alice mellé, és folytatta az órát. Már tudtam, hogy ezt a tanárt nem fogom szeretni... Végülis nem ez a lényeg.