4. rész

Ígértem chatbe egy részt, hoztam is. Ööö beteg vagyok azért ilyen későn.

Most csak egy Daniellet hoztam képként. : )

Jó olvasgatást és sok véleményt nekeeeeem. ^^
csók.


Edward

- Edward nem gondolkodtál? - kelt ki magából Emmett. Nem volt egy forrófejű típus, de ez azért kiakasztotta. - Mit fog ehhez szólni Carlisle? - kérdezte, mire jelentőségteljesen ránéztem. Feszült voltam. A térdeire könyököltem és összekulcsoltam a kezeimet, közben az állkapcsomat feszítgettem. Nem tudtam mégis, hogy írjam körbe a történteket.
- Egyszerűen... csodálatos - nyögtem ki, majd a hajamba túrtam és sóhajtottam - Nem tudtam ellenállni. Rátett pár lapáttal, hogy fújt a szél... az az illat! Elképesztő volt. Emmett te nem érezted!
- Ó, dehogynem! Láttam a suliban... Nem tudom mit vagy úgy oda érte... Ha annyira szép volna... tény, hogy jobb mint a forksi felhozatal, kicsit különc és az illata is remek... de nincs annyira jó, hogy ennyire elbódítson! Edward hová tetted az önuralmad?
- Most úgy beszélsz, mintha nem is te lennél. Te sosem követtél el hibákat? - felálltam és kitártam a karjaimat.
- Edward azok teljesen mások voltak...
- Dehogyis! Ugyanaz a helyzet. Intenzív illat, méreg megindulása, önuralom elvesztése, áldozat becserkészése. Csak tudod mi a különbség? - kis szünetet tartottan a hatás kedvéért. - Az, hogy én nem tettem meg. Nem cserszkésztem be a védtelen őzt... csak félig.
- Edward elkell menned - vett lejjebb a hangerejéből Emmett. Belátta, hogy igazam van és ez ellen nem tud mit tenni. Nem minősíthetett, ítélhetett el, mikor ő is volt már ugyanilyen szituációban. - Nem mondom el senkinek... Rosalienak sem. - bólintott. Megkönnyebbülten sóhajtottam és hálásan tekintettem Emmettre.
- Köszönöm. Alice biztosan látta... ezt nem tudta volna előre megmondani? Ügyeltem volna a részletekre... - sottugtam dühösen fejrázva, Emmett pedig megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs. De te is érezted nem? Akik vele voltak...
- Olyanok voltak, mint mi - igazat adóan bólintottam. - Ez különös, nem? Ha velük él... és tudja, hogy ők kik... akkor nem sok időbe fog neki telni, hogy rájöjjön mi kik vagyunk. Ma már elmondta, hogy hasonlítunk... És képzeld... nála sem működik a képességem.
- Okos lány.. és fura.
- Akárcsak Bella! - említettem meg. - Ha belegondolsz... ugyanaz mint akkor. Bellának sem tudtam ellenállni, csak úgy, hogy elmentem Denaliba. De most nem... de ha meg azt vesszük más a helyzet. Engedtem a kisértésnek - összeráncoltam a homlokom - Szerinted ez nem jelenthet valamit?
- Új szerelmet? Már megint egy átlagos emberbe? - találgatott Emmett.
- Ez a cinizmus kezd az agyamra menni. Beszélnem kell Aliceszel - hirtelen felpattantam és már csak hűlt helyem volt a szobában. Emmett reménytelenül sóhajtott és lesétált a nappaliba. Odament barátnőjéhez és lágyan, apró csókot hintett ajkaira.
- Menjünk futni? - kérdezte halkan.
- Persze, mehetünk te kis majomember - boldogan elmosolyodott és megsimította a karját. - Indulás!

- Alice. Alice, gyere elő nincs kedvem bújócskázni - sóhajtottam, mire Alice szinte mellettem termett. Jasperral az oldalán. - Szia Jasper.
A megszólított fiú intett és magára hagyott bennünket.
- Mi az Edward? - kérdezte lágy hangon.
- Te tudtál mindenről és nem szóltál egy szót sem. Nem figyelmeztettél...
- Igen. Bár a kis... incidensedet nem láttam. Vagyis... részben.
- Alice, normálisan magyarázz...
- Tudom mi fog történni, de nem mondom el, mert megrémülsz - a tekintetem látva hozzátette - Ne aggódj, semmi roszz dolog. Bella után idejemár.. a francba! - halkan felnevetett és lehajtotta a fejét. Én sem tudtam megállni mosolygás nélkül - Most már aztán mindegy. Annyit láttam, hogy ő igenis szeretne tőled valamit... mármint... láttam az első csókotok!!! - felugrott ülő helyzetéből és vidáman tapsikolni kezdett. Ez volt az a dolog ami teljesen meglepett. Szinte bennem rekedt a szó és tág szemekkel bámultam a hugomra.
- Dehát... nem is... az esetem.
- Mit tudod te milyen az eseted amikor egyedül Bellát ismerted? Rá sem néztél más nőre... Imádom Bellát szósem róla, de nekem Danielle is tetszik. Átlag korosztályához képest nagyon szép, elismerheted, hogy szebb mint Bella - Ez volt a másik dolo amire nem tudtam rábólintani - Csökönyös szamár nem tudsz te semmit. De amellett, hogy szép, még okos és szerény is. Na meg... a családját se hagyjuk figyelmen kívül. Azért, gondolom ő nem lepődne meg rajta, ha... sőt biztosra veszem, hogy magától rá fog jönni, csak most elvakítja a szépségünk és a te nyakcsókolgatásod - Alice hosszan, türelmesen, halkan beszélt és észrevette, hogy egyszer sem próbáltam közbeszólni a végére mintha zavarba is jöttem volna. Najó cska egy egész kicsit.
- Őrjítően finom illata van... - mormoltam. - Nem tudom... én csak.. Bella..
- Edward, Bella szerelmes Jacobba! - jelentette ki kegyetlenül Alice, bennem pedig megfagyott a vér. Percekig csendben voltunk, majd Alice újra megszólalt. - Sajnálom Edward. Bella rájött, hogy... hogy mindkettőtöket szeret. Megfigyelted milyen furcsa a suliban már hónapok óta? Megzavarta az, hogy nem mész oda hozzá, kívülálló lett. Jake vette a szárnyai alá. Helyettesített. Bella boldogtalan ha Jake nincs mellette... és mivel már te nem vagy. Jacob szerelme elnyomja a tiédet. Összefognak jönni - az utóbbi mondatokat csak súgta. Kiolvastam a gondolataiból, hogy nem akart megbántani, de akarta, hogy tudjam mi folyik körülöttem. Nem szerette volna ha hiábavalóan epekedem olyasvalaki után, akinek a szíve már másé.
- Értem. - feszülten bólintottam, majd felálltam. - Tudtam, hogy bekell egyszer következnie. Csak nem hittem, hogy ilyen hamar.
- Edward eltelt fél év a szakításotok óta. Nekünk repül, neki vánszorog... Ideje továbblépned. Ismerkedj meg Danielle-l0el - közelebb lépett és hozzámbújt. - Légy túl rajta Edward - susogta még, és hagyta, hogy szorítsam őt.
- Köszönöm Alice.

***

Danielle

Edward hazahozott. Egy cetli várt.
Kajálunk.
Csak ennyi állt rajta. Mosolyra húztam az ajkaim és bementem a szobámba. Lekuporodtam a sarokba és gondolkodni kezdtem. Már a kocsiban elkezdődött a kombinálás az agyamban, de próbáltam elzárni, mert nem akartam addig belekezdeni amíg Edwarddal egy légtérben vagyunk. Nem zavart meg semmi ilyesmi, csak azért mégis...
Megtapasztaltam, hogy gyönyörű. Csodálatos. Változik a szeme színe. Jójó... Első nap. De reggel tisztán emlékszem mély topáz színű volt. A testvéreinek karamella és annak az árnyalatai illettek a szemük színére. Egyedül az övé ütött el. Délután pedig a tisztáson már sötétbarna majd hogy nem fekete volt. Udvarias. Okos. Hideg a bőre. Furán viselkedik a közelemben. Kecses a mozgása. És a nyakam csókolta. Nem a szám, nem az arcom. A nyakam. Fura egy fiútól. Jó, ezek a jelzők, mind ráillenek a..
De nem. Nem lehet, mert... mert nem. Jézusom suli első napján beléjük botlom. Nem igaz, hogy ennyire balfék vagyok. Mindig megtalálom a bajt.
Beszélni akartam apuval, de tudtam hiába hívnám a kocsiban van a telefonja. Neki és a többieknek is. Amúgyis, ilyenkor képtelenek beszélni. Egyszer figyelmeztettek, azóta tudom.
Nem akartam tovább ülni, meredni a semmibe és gondolkodni. Ellazulni akartam, boldog lenni és kész.
Megcsináltam a feladott leckét. Néhány dolgot elrendeztem a szobámban. Majd megágyaztam, elővettem a fürdéshez szükséges dolgokat. Összeszedtem a legkedvesebb cdmet, beraktam a hifibe majdnem maximum hangerőre tekertem és besétáltam a fürdőszobámba. Az ajtót nyitva hagytam, hogy még jobban halljam a zenét. Elmerültem egy forró habos vízzel teli kádban. A karomat kivetettem a kád szélére, majd hagytam, hogy lezuhanyjon a padlóra.
- Hmmm - sóhajtottam elégedetten. Dúdoltam a dalt és próbáltam relaxálni. De a lehunyt szemeim előtt megjelent Edward Cullen arcképe. Majd a testvéreié... és Belláé. Ő is egy fura lány volt. Nagyon hallgatag.
Olyen mélyen néztek egymás szemébe... és szakítottak. Talán elmondta neki és Bella nem tudta feldolgozni? Nem. Biztosan más. Azt mondta Jessica az álompár voltak és sokáig együtt voltak. Lehet, hogy tudta az elejétől csak történt valami... ami miatt kénytelenek voltak befejezni. Felettébb furcsa egy gondolat ez is mégis ezt látom reálisabbnak. De, hogy miért? Nem tudom. Elvégre is... jó emberismerő vagyok. Ahh hagyd abba!!! - összeszorítottam a szemem, hogy elűzzöm a sok képet és gondolatot az agyamból. Nem sok sikerrel.
Szóval... vámpír. Edward vámpír... - kóstolgattam magamban a kiejtését. Nem is rossz. - A neve is régi. Nincs rám veszéllyel. Nem tudna emberek között megmaradni. Mély topáz, majd sötétbarna - fekete szemek... éhes volt. Olyankor nehezebb. Persze, elnézem neki. Megakart kóstolni - elmosolyodtam a gondolatra - Szóval tetszek neki. Nem tette meg. Plusz pont neki.
- Aah relaxálsz? - lépett be Audrey és Sophie.
- Szólhattatok volna, hogy "Danielle ne menj a közelükbe mert vámpírok és még a végén belé szeretsz az egyikbe amilyen szerencsétlen vagy!"
- Á, szóval rájöttél.
- Apának szóltatok? - kérdeztem meg halkan.
- Aha. Azt mondta este meglátogatja őket és szól, hogy nem vagyunk veszélyesek. Tudtad, hogy az erdőben élnek?
- Jaj nemár...
- Megrémiszt a gondolat, hogy Edward Cullen egy vámpír? - ült le a kádam szélére Sophie és suttogta a fülembe amolyan kísérteties hangsúllyal. Sóhajtva válaszoltam:
- Kinevetsz, ha azt mondom furcsa borzongást kelt bennem? Izgatottságot?
- Nem, ez természetes.
- Persze - hangosan felnevettem. - Na hess kifelé gaz szépségek! - kipenderítettem őket, majd folytattam a pihenést.

***

- Elizabeth velem tartasz? - búgta kedvese fülébe a férfi és megcsókolta a nyakát.
- Hát persze, William, ez nem is kérdés. - a nő mosolygott és szembefordult férjével. - Gyerekek ne rosszalkodjatok, nemsokára jövünk! - nem üvöltött épphogy csak felemelte a hangját.
- Jaj anya! - léptem le a lépcsőn. - Minek nézel minket? Leléptek pár órára és rögtön hívjuk az "új barátainkat?" - kérdeztem szemforgatva, mutatva az idézőjeleket. Felnevettek.

***

Edward

Egy fekete Mercedes parkolt le a házunk előtt. Kiszálltak, majd az ajtóhoz mentek nyugodt tempóban. A férfi átkarolta a nő derekát, aki kedvesen mosolygott rá, majd csengettek. Vámpírok. Messziről megéreztük a szagukat. Másodpercek alatt kinyílt az ajtó és Carlisle meg a férfi elképedve szinte egymás nyakába ugrottak.
- Carlisle! De régen láttalak!
- William egy cseppet sem változtál - ezen mindketten jót nevettek. - Kerüljetek bejjebb - behívta őket a házba, majd a nappaliba vezette őket.
- Szóval te lennél a híres Carlisle Cullen? - kérdezte mosolyogva a nő és a kezét nyújtotta. - Örülök, hogy végre találkozhattunk. Elizabeth vagyok.
- Amikor megismertem Williamet nem dicsekedhetett kegyeddel - lovagiasan meghajolt és kezet csókolt a nőnek. Újabb nevetéstől hangzott a ház, majd helyet foglaltak a hatalmas fehér kanapén. - Mi szél hozott errefelé titeket?
- Muszáj volt elhagynunk Londont, több ideig maradtunk a kelleténél két évvel... és hát. Kinéztük magunknak Forksot, igéretesnek tűnt.
- Az is, Will. Az is. Talán az eddigi legjobb hely.
- Na és Denali?
- Persze, csak utána.
- És Franciaország? - kérdezte huncut mosollyal az arcán William, mire Carlisle is elmosolyodott.
- Várj egy pillanatot előkerítem a családot. Azóta lettünk egy páran.
- Mi is - bólintott Will. - Meséltek nekem rólatok. De nem tudtam hirtelen, hogy rólad van szó, hiszen a te neved nem mondták.
- Család! - lépett a lépcsőaljához Carlisle én pedig előmerészkedtem a fal mögül és lesétáltam. Lassan követtek a testvéreim is és valahonnan anyám is előjött.
- William ő itt a feleségm Esme. Ők a fiaim. Edward, Emmett és Jasper aki nem régen csatlakozott hozzánk. A lányaim Rosalie és Alice. Gyerekek ő itt egy régi barátom William Profenty ő pedig kedves felesége Elizabeth.
- Örvendek - mondtam udvariasan és kezet ráztam Williammal és Lizbethtel. A többiek is sorba bemutatkoztak nekik.
- Nem te hoztad haza a lányomat? - mosolygott rám William mire mindenki Emmetten és Alicen kívül kíváncsian fürkészték az arcomat - Éreztem az illatodat rajta.
- Igen, uram. Hazavittem... megmutattam neki Forksot - bólintottom rezzenéstelen arccal.
- Hány gyermeketek van? - kérdezte Esme témát váltva.
- 5 - válaszolt szintén mosolyogva Elizabeth. - Nehéz dolog ám ennyi vámpírgyerkőccel! - sóhajtott, de a szemei mosolyogtak.
- Megtudlak érteni - nevetett Esme. - Néha túlontúl makacsok és tudatlanok.
- Főleg Adam. Jaj Adam. Imád harcolni... olyankor nem is gondolkodik csak a harc. Abban leli örömét, viccesnek találja ahogy a védtelen vadra veti magát... sosem fogom megérteni miért szereti ennyire...
- Emmett is olyan - bökött fejével az említett személy felé, mire Emmett halkan kuncogott.
- Ne túlozz anyu. Elviselhető vagyok!
- Edward nem is meséltétek, hogy találkoztatok velük az iskolában - nézett rám Carlisle kérdő tekintettel. Ahogy Emmett megígérte egy szót sem szólt nevelőaoámnak így nem tudta hol töltöttem a délutánomat.
- Igen, nos... még nem volt rá alkalmam, hogy elmondjam - zavartan a távolba néztam mintsem rá, mire William Carlisle arcát fürkészte. Vigyorra húzta ajkait és megszólított.
- Tetszik neked a lányom, igaz? - A kérdést hallva nyílt döbbenet uralkodott az arcomon amin ő jót szórakozott. - Válaszolj, fiam - kedvesen mosolygott egyáltalán nem volt követelőző.
- Khm... - húztam emg a felsóm nyakát - Azt hiszem igen, uram.
- Ugyan már, szólíts nyugodtan Williamnek - legyintett hanyagul. - Nem fogok közétek állni, ne félj. De azért megérthetsz ha esetleg Sophiet nézed ki vagy Audreyt nyugodtabb lennék.Habár már ők is foglaltak. Danielle viszont ember - intézte szavait a többieknek. - Nem áll szándékomban őt átváltoztatni, ha nincs rá szükség. Eddig nem is hozakodott elő a témával. Kérlek vigyázz rá. Tudom, hogy nehéz a közelében lenni, mert isteni illata van de meglehet szokni. Több mint 17 éve vele vagyunk, beleszoksz, fiam. Csak vigyázz rá. És nem érdemes titkolni. Eszes lány, biztosan rájött már... - büszkén mosolygott s végig a szemeimbe nézett.
- Alice? - kérdezte Carlisle mire Alice bólintott.
- Igen nos, a lányod mindent tud. Nem hiszem, hogy nehézségei lennének Edwardnak a lányoddal kapcsolatban. Az előző szerelme is egy ember volt.
- Ó, Edward úgy látom sokkal emberibb vagy, mint amilyennek tűnsz!
- William! - szólt rá felesége, mire bocsánatkérően nézett rá. Egyből megenyhült.
- Ne aggódjon William. Minden rendben lesz, azt hiszem...
- Edward kérlek tegezz - lehunyta a szemeit és úgy mondta. - Sértésnek veszem. Nem vagyok még csak 300 körül - nevetett fel.
- Elmesélnétek, hogyan találkoztatok? - érdeklődött Alice.
- Ne haragudjatok de későre jár és nem akarunk titeket feltartani - állt fel William, vele pedig Elizabeth.
- Ugyan már, ne beszélj butaságokat! Maradjatok ameddig csak kedvetek tartja - nyugtatta őket Esme.
- Ez kedves, de majd máskor. Várunk titeket nálunk. Feltétlenül szeretnélek bemutatni a családomnak Carlisle - intettek és kisétáltak a házból.
- William! - szóltam még utána. - Bánnád, ha meglátogatnám később Daniellet? - kérdeztem tétovázva.
- Ha ő nem, én sem. Viszlát! - beszállt az autóba és sebesen elhajtottak.
- Remélem tudod mit csinálsz fiam. Okulj az előző esetből. Óvatosan.
- Persze, apa. Minden tőlem telhetőt megteszek.
- És Bella?
- Szerelmes Jacobba.
- Óh... - láthatóan meglepte az új fejlemény. - Hát akkor, ideje neked is túllépni rajta.
- Azon vagyok.

***

Danielle

Az órára pillantottam ami este 9-et mutatott. Megvontam a vállam és lementem a nappaliba. A konyhába léptem és kitártam a hűtőt. Szemlélődtem teljesen tanácstalanul. Ez a legrosszabb. Érzed, hogy éhes vagy és nem tudod mit ennél meg... Anyuéknak muszáj volt hozzám alkalmazkodniuk, még főzni is megtanult, csakhogy nekem jó legyen. Persze elismerem, nem nagy tehetség de alapvető dolgokat eltanultam tőle és rájöttem, hogy nem egy nagy ördöngősség. Szóval magamra szoktam főzni. Nem tudják elhinni, hogy ehetem meg ezeket a "gusztustalan" izéket amiket csinálok... hát én sem értem, miért jó a vér íze.
Felsóhajtottam és vettem ki felvágottat. Beérem egy egyszerű szendviccsel is. Elővettem a kést és vágni kezdtem a kiflit.
- Bhu! - súgta valaki a fülembe én peidg megijedtem és majdnem levágtam az ujjam. Majdnem! Csak elvágtam.
- Úristen elvágtam az ujjam - megállapítottam és rögtön bekaptam azt. De csak reflexből... nem gondoltam bele, hogy tulajdonképpen rosszul vagyok a vértől. - Ne vegyél levegőt! - utasítottam Scottot aki mereven az ujjam nézte.
- Isteniii!
- Most ettél! - mutattam rá a lényegre és az ujjamra összpontosítottam. Megéreztem a szagát, láttam kiserkenni a véremet, ízét éreztem a számban... rosszul lettem. Kék, zöld foltokat láttam, kissé homályos lett minden és forgott velem a szoba. - Ajjaj... - nyögtem közben megtámaszkodtam a pultban. - Menj innen, megoldom!
- Danielle ne izélj már, túl vagyok rajtad... ismerlek egy ideje. Gyere segítek - felkapott és a kanapéra tett óvatosan. Hátradőltem fogtam a lüktető ujjam megbabonázva néztem ahogy folyik belőle a vér és mély levegőket vettem, hogy elmúljon a nyomó érzés a tüdőmben.
- Hozz vizet - szinte elhaló volt a hangom. Pillanatokon belül mellettem termett. Ittam pár kortyot de rögtön éreztem, hogy ez nem jó ötlet volt. Egész nap nem ettem semmit csak egy banánt a suliba azért volt az egész rosszullét. Félrelöktem Scottot és a wc felé szaladtam. Percekig szenvedtem, remegtem mint a nyárfalevél kiment belőlem az összes erő. Drága bátyjám a segítségemre sietett.
10 perc elteltével újra a nappaliban ültem bekötött ujjal.
- Nevetséges - felnevettem. - Egy ilyen kis seb... jó mondjuk mély de akkor is... ennyire rosszul lenni. - felsóhajtottam majd orrnyergem fogva újra nevetni kezdtem.
- Ezt találod ennyire viccesnek? - grimaszolt rám Scott mire vállat vontam.
- Jobb, mintha sírnék a fájdalomtól. Ez is mutatja az emberek mennyire gyengék tudnak lenni - felsóhajtottam, de derültségem nem múlt el.
- Mit érzel?
- Hmm... érzem ahogy pulzál benne a vér.. nem is. Lüktet az egész ujjam. Fura, de elviselhető.
- Milyennek találtad a vért?
- Istenem ilyen sós ízt...
- Pedig ha tudnád milyen csábító illata van - szippantott a levegőből és mámoros tekintettel nézett rám. Máros kezdett sötétedni a szeme színe.
- Jó, menj innen - rávigyorogtam. - Te mért nem tudsz denevérré változni? Mint a filmekben... hogy bírnám már! Nem is vagy igazi vámpír... ha az lennél itt repdesnél a fejem felett mint egy cuki kis denevér.
- Komolytalan fruska - megsimogatta a hátam. - Milyen a suli?
- Nem rossz... messze van. Mindegy. Mikor kapok kocsit? Nem sokára vizsgázom is, nincs min gyakorolni - szépen pislogtam rá mire hunyorogva méregetett.
- Ez most egyfajta kérés volt?
- Légyszi, légyszii!! - kérleltem és hozzásimultam márványtestéhez.
- Te kis... holnap délután beülhetsz mellém és megmutathatod mire vagy képes!
- Ezaz! Köszönöm bátyó, felmegyek aludni.
- Te meg az emberi szokásaid - rosszallóan csóválta a fejét mire hangosan felnevettem és feltáncikáltam a szobámba.
Ledobtam a selyem hálóingem egyszál fehérneműben álltam és kutattam a pizsomám után. Rendkívül fura, emlékszem, hogy a párna mellé tettem. Najó, a párna alatt volt. Felvettem az alsót és a melltartóm akartam ledobni, amikoris:
- Ahhh, micsoda látvány... - a hang felismerésétől felsikoltottam és a paplan alá vetettem magam.
- Edward Cullen halálfia vagy! - a sötét szobán járattam körba a tekintetem de sehol sem láttam őt.
- Azzal elkéstél!
- Ó te! Te, modortalan, bunkó ...vadállat!
- A szörnyeteg jobban illik rám - elmosolyodott és kilépett a szekrény takarásából. Nekidobtam egy párnát. Halkan kuncogott és mellém telepedett.
- Feljelenthetnélek magánlaksértésért. És kukkolásért.
- Naa. Nem tudtam, hogy öltözködni is fogsz!
- Nem bocsájtok meg! Szóval? Mit is keresel itt?
- Szeretnék bocsánatot kérni a tisztáson történtekért. És persze ezért is. Esküszöm nem direkt csináltam! - a hangja tényleg bűnbánó volt. Lenyugodtam ahogy a tisztáson történtekre gondoltam. Nem az az érzés uralkodott el rajtam, hogy jesszus megakart ölni, hanem, hogy jesszus csókolgatta a nyakamat! Lazábban markoltam a paplant, felhúztam a lábaimat és óvatosan a szemébe néztem.
- Tudod végig tudtam mik vagytok, csak új hely és ahh az a rettentő szépségetek és persze a te vonzerőd elvakított és nem tudtam rögtön rájönni. Tegyük fel, hogy nincsenek a testvéreim. Akkor elmondtad volna? - kérdeztem és lehajtottam a fejem a párnámra. Lejjebb csúsztam és ráemeltem a tekintetem. Kisimított egy hajtincset az arcomból. - Apropó mikor jöttél be és hol? És mikor ettél utoljára mert elvágtam az ujjam! - felmutattam az ujjam mire fáradtan sóhajtott és megfogta a kezemet.
- Nyugalom Danielle.
- Elle.
- Haladjunk sorba. Akkor jöttem amikor a konyhába mentél le és az ablakon át. Mikor ettem? Kb. egy hete. Ne aggodalmaskodj... és lássuk csak. - eleresztette a kezemet és maga elé meredt. Nyilván gondolkodott.
- Nem tudom elmondtam volna valaha is. Tudod ez bonyolult. Ha olyan mély lett volna a kapcsolatunk és úgy gondoltam volna, hogy igen bízhatok és remélhetek akkor valószínűleg elmondtam volna. De ha azt vesszük, hogy te ember vagy, én pedig egy szörnyeteg és nem tudok távol lenni tőled és veszélyes vagyok... akkor addig titkoltam volna ameddig csak lehet.
- Megértelek - bólintottam és csendben maradtam. - Te és Bella együtt voltatok? - kérdeztem halkan, mert tudtam, hogy kényes témára tapintottam. De akkor is kíváncsi voltam.
- Muszáj erről beszélnem? - kérdezte vonakodva.
- Nem. Semmi sem muszáj vagy kötelező. Csak kíváncsi vagyok.
- Nehéz beszélnem róla, mert mély nyomot ejtett bennem. És még mindig szeretem őt. Azt hiszem - nézett rám bocsánatkérően. Legalább őszinte.
- Tudom - bólintottam. - Nem várom el, hogy rögtön omolj a karjaimba.
- Köszönöm. Megígérem, hogy elmondom, csak had ne most.
- Rendben.
- Inkább meséld el a történetedet.
- A történetem?
- Hogyan botlottál te vámpírokba?
- Ja, hogy az... - sóhajtottam és merengően néztem Edward sötét mellkasát. Nem sokat láttam. Mély levegőt vettem és ránéztem. - Fáradt vagyok. Holnap este elmondok mindent. Úgyis péntek lesz. Persze, csak ha újra meglátogatsz.
- Rendben - bólintott, elmosolyodott és felállt. Megfogtam a karját miközben felültem.
- Hová, hová?
- Fáradt vagy. Hagylak aludni.
- Megnyugtat a közelséged - súgtam és megszorítottam a csuklóját. - Úgyis magányosak vagyunk - elvigyorodtam és húzni próbáltam, mire lecsúszott a takaró és észbe kaptam. - Itt maradsz. Megtennéd, hogy elfordulsz amíg... - mutattam az ujjammal, hogy körbe-körbe mire vette a lapot és elfordult. Az ablak felé. Hunyorítottam mire vigyorgott és a szekrény felé fordult. - Na azért - gyorsan lekapkodtam a kis ruhadarabot és magamra húztam a pólót. - Kész vagyok.
- Mondtam már, hogy rettentő csinos vagy? - éreztem a lehelletét a nyakamon ami csiklandozott.
- Nem - megfordultam és szenvtelenül ránéztem. - Tudod te már láttál engem... - felvonta a szemöldökét. - Ne nézz így rám. Igazam van. Legalább egyszer... vagy tudod mit? Kikukkollak! Majd aztán megtudom mit rejt a ruha - megnyaltam az ajkaim és elnézve az arcikifejezését elnevettem magam. - Jaj Edward! - odahajoltam és megpusziltam az arcát. Megmerevedett. - Lazulj el. Jóéjt - ledőltem és felemeltem a karjaimat. - Edwaaard! - szóltam rá mert ugyanolyan merev volt. Gyorsan lefeküdt.
- Deja vu-m van - suttogta.
- Ne gondolj rá - pontosan tudtam mire gondol. Láttam, hogy bólint én pedig lassan elaludtam.

3. rész

Megjöttem az új résszel. : )
Kaptam egy díjat Gicustól, Szimpatikus Blogger címűt és a másik blogomra ki is tettem azt. :)
Másik blog *pislog* itt.

*Megjegyzés*
Egy tisztásról akartam képet berakni. Tudom, hogy ezen Bella van de milenne, a Ellet képzelnétek oda? Tudjátok mi lenne? Megköszönném. : D
csók ♥


Danielle

- Sophi mondd meg apunak, hogy majd megyek. - vigyorogtam rá, mire összeszűkült szemekkel nézett engem.
- Mi történt?
- Semmi csak.. csak az egyik Cullen... ő történt - mosolyodtam el.
- Nehogy már azonnal belészeress! - szinte óvva intett.
- Nem. Nem. Nem fog megtörténni... csak... csak bejön. Öhm körbevezet a városban.
- Jó. Ha lehetséges ne fedj fel minket azonnal.
- Köszi ez jól esett - vágtam oda és hátatfordítottam neki. - Mikor fedtem fel valaki előtt is a családi titkot? Haa? Mondj egy példát. Gyerünk!
- Danielle... ne haragudj csak vicceltem.
- Jójó. Szóval ma nem veletek megyek, de kedves lenne tőletek, ha a táskám elvinnétek.
- Rendben. Vigyázz magadra. Kérlek.
- Nyugalom... nem hiszem, hogy az első adandó alkalommal elcsapatom magam egy autóval - viccelődtem, bár belegondolva már egyszer megtörtént. Londonban... pár éve. Amikor odaköltöztünk. Sétáltunk, nem néztem szét és puff. Különösebb bajom nem volt, csak eltörtem a jobb lábam. A bokám azóta sem remekel túl jól.
- Milyen órád is lesz? - kérdezte vigyorogva, mire hunyorogva karba tettem a kezeimet.
- Tesi.
- Inkább nem is mondok semmit - mondta nevetve majd ujjait mozgatva integetett és kecsesen ellépdelt mellőlem. Fájóan a hajamba túrtam, majd reményveszetten felsóhajtottam. Pedig én szeretem a testnevelés órát.
- Na gyerünk... - motyogtam magamnak és elindultam a tornaterem felé.

Azon az utolsó órán olyan furcsa nyugtalanság vett uralma alá mint eddig még soha semmi. Nyugodtan elmélázhattam, hiszen olyan csapatba osztott a tanár akik túlerőben voltak és nem volt szükségük rám. Hál Istennek, elhihetik csak ők bánták volna, ha hagyják, hogy beleérjek a labdába. Mármint abban az állapotomban. Röpiztünk...tek. Ebben a játékban elég jó vagyok egyébként mellesleg szeretem is.
A gondolataimon, a viselkedésemen teljes meglepődtem. Izgatott voltam, talán túlságosan is, bár nem értem miért. Próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra, mindhiába. Amikor a parkolóban bedobtam a táskámat a bátyjám kocsijába és elbúcsúsztam tőlük, megláttam őt. Őt... azt a hihetetlenül szép embert. Nem sűrűn használom a szép jelzőt egy férfire... de rá mást nem lehet mondani. Tökéletes alakja a kocsijának volt lazán támaszkodva, arca olyan volt mintha meglett volna festve és komolyan... az egész férfi olyan benyomást keltett mint aki most lépett le egy hollywoodi film vásznáról. Iszonyatosan jól nézett ki, az arca... az arca az pedig egyszerűen... gyönyörű. Főleg a szemei. Ó, a szemei! Fogva tartották az ember pillantását, vonzotta az emberek tekintetét. Csak ismételni tudom magam. Tökéletes.
A Bmw halk berregése térített észhez na meg a dudaszó amit Adam hallatott és integetett nekem. Összerezzentem, majd szemforgatva utána intettem, habár tudom már nem láthatja.
Edward Cullen alakja közeledni kezdett így énis elindultam felé. Félúton találkoztunk.
- Szia - köszönt és halványan elmosolyodott. Lélekben összeszedtem magam, majd végre énis szót ejtettem.
- Szia... Figyelj Edward egyáltalán nem kötelező velem szenvedned... biztosan van jobb időteltésed is annál, hogy engem furikáztass a városban - hadartam el egy szuszra halkan. Biztos voltam benne, hogy a felét nem érti, de azért elszántan nézett és halkan felnevetett. Amint kimondtam ezeket, abban a pillanatban meg is bántam. Ó, teee hülye, hülye, hülye. Vagy jót, vagy semmit. Ne taszítsd! Biztosan okkal szakítottak, nem fogja zokon venni ha más is beszélget... sétálgat az exével. Jó érzés lesz, ha komolyan vesz és itt hagy... és én? Én, hogyan kerülnék akkor haza?
Nem válaszolt semmit, csak felém villantotta a csibész mosolyát és kitárta előttem az autó ajtaját. Pillanatokon belül már nem is láttuk az iskolát. Hihetetlen sebességel hajtott. Mint a fogadott testvéreim... Felsóhajtottam.
- Nem akarok beleszólni... csak... kicsit nem lassítanál? - azért ő őrültebb mint ők. Néha aranyosak és figyelembe veszik, hogy én nem bírom túlzottan a 160-180 km/h-s sebességet. Ilyenkor visszább vesznek és csak 120-al tépnek. Nem azt mondom, hogy... száguldozott csak zavart, hogy azért mégis csak mindjárt lakott területre érünk és na. Tartsuk be a szabályokat.
- Zavar a sebesség?
- Nem, csak néha. Jobb szeretem ha biztonságosan utazunk.
- Danielle uralom az autót - mosolygott töretlenül.
- Akkoris.
A kedvemért a sebességmérő máris 40-el kevesebbet mutatott. Már csak 80-al mentünk.
- Utálok vánszorogni - morogta az orra alatt.
- Utaztál már szamáron? Na az vánszorog. Mi meg... mi meg normális sebességgel haladunk. Habár lakott területen a megengedett sebesség 50km/h - mondtam mindenttudóan.
- Jaj csak azt ne mondd, hogy rendőr az apád! - vigyorgott, mégis a szemei valamiféle megmagyarázhatatlan dolgot mutattak.
- Nem, nem. Isten ments! - nevettem fel. - Nem régen vizsgáztam kreszből és egészségügyből.
- Szóval már csak a forgalom maradt hátra...
- Igen - sóhajtottam.
- Félsz?
- Nem túlzottan... csak nem vezettem egy ideje.
- Mert?
- 4 sebességimádó testvér mellett nehéz érvényesülni. Nem hajlandóak ideadni a kocsit... persze van több is.... csak. Egyik sem bízza rám. Mert "összetöri mint saját magát".
Felnevetett, aztán csendbe burkolóztunk. Én személy szerint nem akartam kérdezősködni, mert alig ismerem és hát valljuk be nőiesen, hogy rettentő kíváncsi vagyok rá. De nem akarok vájkálni az életében, nem tudom mit szabad kérdeznem és mit nem. Végül ő törte meg a csendet.
- És... miért éppen Forks? Van ennél naposabb hely is - vigyorgott, nekem pedig muszáj volt elereszteni egy mosolyt. Ha tudnám mikor láttam utoljára Napot... hajjaj.
- Nos... nem tudom - vontam vállat. - A szüleim választották, én meg nem szólok bele. Eddig tetszett amit láttam. És ők is egy nyugisabb helyet akartak.
- Értem - bólintott, majd újabb szünet állt be. - Mit láttál eddig?
- Kinevetsz ha azt mondom, hogy a sulit, utakat és az erdőt?
- Mióta is vagy itt?
- 3 napja.
- Akkor nem.
Mély hallgatásba temetkeztem. Az elsuhanó fákat néztem. Megállapítottam, hogy kicsit messze van a suli Forkstól, bár még hozzá tartozik. Megkérdeztem végül, hogy mi hol, merre található. Egyszerű magyarázattal szolgált, majd a legalapvetőbb helyerek fuvarozott el, mint pl.: bolt, gyorskajálda, étterem és egy könyvtár vagy könyvesbolt nem is tudom minek nevezzem. De ez az egy van Forksban. Kicsit csalódtam. Egyből észrevettem, hogy a választék enyhén silány és kénytelen leszek az otthoni könyveimre hagyatkozni és elolvasni ezredszerre is a kedvenceimet. Edward látta a reakcióm (ami egy grimasz volt) és rögtön megnyugtatott, hogy Port Angelesben ami nincs annyira messze van pár jó hely. Esetleg elvisz egyszer. Nem sokkal később újra a kocsijában voltunk.
- Furcsa lenne, ha azt mondanám elviszlek az erdőbe? - nézett rám kérdő tekintettel.
Láthatóan megkönnyebbültem. Azért, mert egy ideje csendben volt és a homlokát ráncolta, markolászta a kormányt és nagyon fura tekintetet vágott. Attól tartottam azon tűnődik miként hívjon el valahová. Pocsék vagyok a randikban azért rettegtem ennyire. Voltam már pár randin és botrányos vagyok, komolyan mondom. A srácok minimum sikítva menekülnek a közelemből. De én bizton állíthatom, hogy nem bennem van a hiba. Csak mindig rossz emberek hívtak el, sosem tetszettek igazán de mégis igent mondtam mert reménykedtem és nem akartam a borítóról ítélni. Így elmentünk randizni és képzeljétek az egyik órákig mesélt nekem a szörpökről! Istenemre mondom, hogy nem hazudok. A szörpök gyűjtése volt a hobbija és ezzel "szórakoztatott" engem. Ugye érzitek az iróniát? Szóval egyik fiúnál sem akartam olyan jó benyomást tenni... nem is nagyon erőltettem meg magam egyszerűen nem szólaltam meg vagy ha igen bunkó és flegma voltam és ezt melyik pasi szereti? De aztán elkezdtem gondolkodni, hogy lehet én nem is tudok másként viselkedni egy randin... úgyhogy köszönöm szépen, de én nem kérek több randevút. Másszon rám, tapadjon rám, vegyen le a lábamról dugja le a nyelvét a torkomon és kész, járjunk. Randikkal hagyjon békén. Edwardnál valahogy nem akartam elérni azt, hogy végül ne legyen köztünk semmi. Azt hiszem levettétek, hogy már most mennyire oda vagyok érte...
Természetesen észrevette a reakcióm és egyáltalán nem rejtette el kíváncsiságát.
- Mi volt ez a...? - be sem fejezte a mondatot csak vidáman mosolygott.
- Tudod furcsa lesz neked ezt hallani - fogalmam sincs miért kezdtem el az igazságot mondani. - Mármint gondolom döglenek utánad a csajok és reménykednek, hogy egyszer legalább rájuk pillantasz én meg azért imádkozok, hogy ne hívj el randira - számítottam a döbbenetre az arcán. Emésztgette a hallottakat egy darabig, majd halványan elmosolyodott. Majd vad vigyorgásba kezdett elővillantva tökéletes fogsorát és vonogatni kezdte a szemöldökét. Ez azért furcsa reakció. Kész talány ez a gyerek...
- Talán nem vagyok elég jó parti? - a vigyorgás elmúlt csábosan nézett rám de nem az a... hű de csábos. Mert nem kihívó vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Egyszerűen ellenállhatatlanul nézett. Félig lehunyt szemekkel a pillái alól nézett fel a fényben megcsillantak a... barna? Barna szemei a mosolya pedig... vérvörös ajkai teltek voltak és csibészes mosoly függött arcán. Olyan kis incselkedő volt ami még vonzóbbá tette. Lányos zavaromban halkan felnevettem.
- Ö... ehm... szóval... - elakadtam. Ráncolni kezdtem a homlokom. - Ebből már nem jöhetek ki jól, igaz?
Felnevetett.
- Pontosan átlátod a helyzetet - újabb vigyor. Komolyan mondom ha ilyen megalázóan vigyorog én magam törlöm le onnan. Innentől kezdve nem beszéltem többet. Az ablakon néztem ki, vagy rábámultam persze csak lopva. Az erdőben egy ösvényen még vezetett egy ideig, de lassan megállt.
Körbetekintve csak zöld fákat, zöld talajt lehetett látni. Minden nedves volt és az ezelőtti eső még ott csillogott a fák, bokrok levelein. Segített kiszállni a kocsiból, majd morogtam egy - nem fogok én itt elesni? - félét majd haladtunk tovább. Azt hiszem valami tisztást akart megmutatni ahol szeret lenni. Végülis mindegy nem nagyon figyeltem. Elmerültem a természet gyönyörűségében. Imádtam az erdőket. A sötét, titokzatos, elképesztő erdőket. Lehet, hogy Edward beszélt hozzám, az is lehet, hogy nem, nem tudom. Amikor egy olyan környezetbe kerülök, ami teljesen elbűvöl nem tudok másra koncentrálni. Ez van. Azt sem tudom megmondani mennyit gyalogoltunk. De azt tisztán észleltem, hogy készségesen elhúzta előlem az oda nem tartozó ágakat, gallyakat, mert ábrándozásom közepette ezekre sem figyeltem. Simán nekik mentem volna felhorzsolva velük a karomat. A felsőm ujját már régen felhúztam. Kezd jó idő lenni. Vagy csak nekem van melegem?
- Danielle - súgta egészen közelről. Óvatosan meghúzta a pulcsimat így odakaptam a fejem.
- Hmm?
- Megérkeztünk - újra csak mosolygott.
- Uhm - lepődtem meg és megráztam a fejem. Körbepillantottam. A fák körbevették a tisztást, apró virágok fedték el. Különböző színűek a fehér mégis többségben volt. Elképzeltem ezt lemenő Napban... káprázatos.
- Edward ez ... ez egyszerűen fantasztikus - alig jutottam szóhoz. Elmosolyodtam és a tisztás - vélhetően - közepére siettem. Edward követett.
- Tudod egészen furcsa egy teremtés vagy - halkan beszélt.
- Te is a krétafehér tesóiddal együtt - vigyorogtam rá, mire felvonta a szemöldökét.
- Te beszélsz?
- Igaz-igaz. Észrevettem, hogy hasonlítotok. Mármint ti meg a tesóim.
- Igen?
- Külsőleg értem - vállat vontam. Nem firtattam a témát. Ő sem. Közellépett hozzám és megérintette a karom. Kibukhatott volna belőlem a kérdés: Fázol? De mégsem tettem meg. Nem volt jelentősége és komolyan nem is érdekelt. A legközelebbi fához tolt a testével és ott nekitámasztott.
- Mit szeretnél? - néztem bele a szemeibe. Ujjai a nyakamon jártak. A hideg érintéstől megborzongtam és felsóhajtottam.
- Ne haragudj - búgta, és ugyanúgy folytatta. Ó, dehogy haragszom!
A szemeimbe pillantott, gondolom érdekelte lát-e ellenvetést. Persze, hogy nem látott. Ujjai végigsiklottak nyakamon, csupasz kulcscsontomon, karjaimon majd a tarkómra helyezte tenyerét. Újra rámpillantott, majd a nyakamra hajolt. Nem igaz, hogy egyből megtalálja a gyengepontom. Hűvös ajkai villámcsapásként érték a bőrömet. A tarkómon lévő keze kissé szorított de ezt hamar kizártam. Finom csókokkal hintette a nyakamat, majd nyelvét is megéreztem. Elképesztő... és.. szünet. Egy utolsó csók, majd rámnézett. Zilált, vad tekintet. Szinte megijedtem tőle de nem... Láttam már én ilyet. Fura, de ismerős. Összeszűkült szemekkel figyeltem minden rezdülését.
- Ne haragudj - susogta újra, de láttam, hogy nagyon erőlködik, hogy valamit szólni is tudjon. Sebesen ellépett mellőlem, meggörnyedt tartással a másik oldalra sétált eszeveszett gyorsasággal és egy fának támaszkodott. Lassan felegyenesett, megfeszített háttal majd megfordult. Az arca rendeződött de azért furcsának találtam. Visszajött hozzám.
- Nagyon sajnálom, ritkán, de előfordulnak ilyen kis... dolgaim. Ilyenkor muszáj... kontrollálnom magamat - nem nézett rám és fogadni mertem volna, hogy nem vesz levegőt. Meg se próbáltam a közelébe menni, mert tudtam volna mi lesz.
- Nembaj.
- Hazaviszlek - rekedt volt a hangja így hát megköszörülte. - Későre jár.
Bólintottam.
- Vigyél.
A kocsiig ismételten a gondolataimnak éltem, bár most nem a körülöttem lévő környezetet csodáltam. Sokkal inkább Edward Cullen különös viselkedése zavart. Tudom, hogy láttam már ilyen reakciókat. Ilyen arcot. Ilyen szépséget. De mégsem állt össze a kép, és ez rettentően bosszantott. Tudom, hogyha megerőltetem az agyam minden kérdésre megtudok válaszolni csak kell egy kis idő. Kis idő amíg regenerálódik az agyam, mert teljesen lefáradtam. Lelkileg és fizikailag is.
Minden rendben... - nyugtattam magam - Edward nem beteg. Nem. Csak különös. Más mint a többi ember. Ember... - beugrott. - Ember. Itt van a bökkenő.
Magam elé képzeltem a testvéreit. Majd az enyémeket. Roppant nagy a hasonlóság... A francba Danielle! A francba már megint!

2. rész

Sziasztok!

Na megjöttem a 2. résszel! :) Remélem tetszeni fog nektek és írtok pár kommentárt... vagy a chatbe vagy valami.
Privátba is. Bármikor :)
Khmm ezt vehetitek célzásnak.

elle.pro@citromail.hu

Komolyan mondom. SZÜKSÉGEM van a véleményekre. Ha senkit nem érdekel nem publikálom.
Ezt a másik blogomra is értem. Bár ott jobb a helyzet.
Oké, itt még csak 1 rész volt fent ezért türelmes vagyok.
najókész.köszöntem.
csók



Danielle

Félve léptem ki a teremből. Nem az, mert szerettem a középpontban lenni ez aolyan rossz tulajdonságaim közé tartozott, de amikor elkerültem egy új helyre jobb volt óvatosnak és isszahúzódozónak lenni. Rengetegszer váltottunk már sulit, de... nem szoktam meg, hogy egy-egy helyen így nézzenek rám eleinte. Nagyon frusztráló. De komolyan. Úgy tudtak az emberre nézni, mintha valami UFO lennék, főleg az olyan kisvárosokban mint Forks. Imádkoztam, hogy Sophiék rámtaláljanak és akkor elterelődhet végre a figyelmem.
- Félsz? - kérdezte ugyanaz a bűbájos hang, amely elkisért órára. Annyira... dallamos és csilingelő. Olyan kellemes.
- Nem... csak - vállat rántottam. - Tudod Alice valahogy nem szeretem ahogy néznek rám ezek az emberek.
- Nem sokáig lesz ez így, hidd el - mosolygott bíztatóan. - Ha szeretnél ülj hozzánk! - az ötletet mesélve furcsa csillogás jelent meg a szemeiben. A szemei... aaahh ilyen szemet rajzolni sem lehetne szebbet. Gyönyörű mandulavágású karamella színű szemei voltak. Kicsit elmosolyodtam, mert emlékeztetett Adam szemeire.
- Jaj nagyon kedves vagy amiért felajánlod... de... - kerestem a szemeimmel a testvéreimet akiket persze nem láttam. - De a testvéreimmel fogok ülni. Azthiszem. De tényleg kedves, hogy felajánlottad! - mosolyogtam, mire bólintott, intett és szinte eltáncolt.
Miközben az ebédlő felé haladtam - követtem a rengeteg diákot - elgondolkodtam.
Túl sok dolog vág egybe... Krétafehér bőr ami mellesleg jéghideg, eszméletlen szépség, karamell színű szem... kecses léptek. Ahh paraoniás hülye. Vérszegények... és attól, hogy Alice ilyen... jó-jó. Danielle fejezd be! Csak különcek... ennyi. Remélem.
Vettem egy mély lélegzetet és beléptem az ebédlőbe. Rengeteg szempár, de próbáltam ügyet sem vetni rá.
- Hmmm nem rossz, nem rossz - hallottam meg amint elmentem egy srác mellett. Akaratlanul felnevettem amit még furcsálóbb tekintetek követtek.
- Ő az új lány? - volt egy másik.
- Hallottam, hogy a tesói hasonlítanak a Cullenékre - volt a hamradik. Hoppá rögtön megkezdődött a pletykálás. Megmosolyogtam magamban a hallottakat, majd kigúvadt szemekkel tapasztaltam, hogy drága testvéreim egy olyan asztalnál ültek ahol nem csak ők voltak. Remek... Felismertem azt a lányt! A szexipasi őt bámulta.
Felvontam a szemöldököm amint közeledtem. Intettem a fejemmel, mire Audrey felállt és jött velem kaját venni.
- Miért nem ülhetünk egyedül? - suttogtam.
- Tudod, elkell vegyülnünk ők pedig voltak olyan kedvesek, hogy magukhoz hívtak.
- Nagyszerű, biztosan nagyon fogom őket kedvelni - forgattam a szemem.
- Mintha te annyira sok embert kedvelnél - hangsúlyozta ki az ember szót és nevetett fel.
- Te meg ha néha nem lennél cinikus - öltöttem rá nyelvet mire nevetve a hajam borzolta. Leengedtem a karjaimat a testem mellé és újra csak sóhajtottam.
- Ezt ne... kérlek. Könyörgöm - pillantottam rá mire újra csak nevetett azon a csodás hangon. Irigykedve néztem őt, majd morcosan elfordultam. Felkaptam egy ásványvizet meg egy banánt.
- Ennyi elég lesz?
- Te csak nekem ne beszélj! - mordultam rá mire feltette a kezeit.
- Jogos - kisebb szünetet tartott és kedvesen rámnézett. - Segítsek, hogy ellazulj?
- Nenene. Kérleeeek. Nem fog nekik feltűnni ha hirtelen mind nagyon nyugodtak lesznek?
- De én csak rád hatnék...
- Audrey! - szigorúan ejtettem ki a nevét, mire sóhajtott.
- Csökönyös szamár.
- Vérszívó dög - böktem oldalba viccesen és visszamentünk a helyünkre.
- Sziasztok! Danielle vagyok! - kezdtem jópofizni. Köztük volt az Eric gyerek is amiért szúrósan Adamra pillantottam, aki csak ártatlanul vállat vont.
- Bella, Eric, Jessica, Angela és Mike... meg még sokan mások de ők nem nagyon foglalkoznak most velünk... - sorolta az egyik. - Ja és én Tyler vagyok.
- Részemről a szerencse - intettem mókásan miközben leültem. Elkezdtek valamiről csacsogni mi meg szemmel kezdtünk kommunikálni. Pontosabban én nem mert nem vagyok rá képes, de azt mondják a szem a lélek tükre, szóval drága testvéreim remekül tudják használni az "olvasok a szemedből" képességet. Szóval én őket néztem miközben fél füllel hallgattam amint Jessica Angelának áradozik Mikeról. Nem volt rossz srác de egyáltalán nem volt az esetem. Nincs olyanom, hogy na ez a zsánerem... de Mike kifejezetten nem tetszett. De az egyik Cullen... a bronzoshajú... na ő. Na ő abszulút bejött nekem. Elmosolyodtam és a nyikorgó ajtó felé pillantottam. Ők jöttek be. A krétafehér ötös csapat. Megböktem Jessicát.
- Van róluk valami információd? - súgtam neki.
- Ó feltűntek neked? Tény, hogy remekül néznek ki... ők a Cullen család gyermekei... pontosabban örökbefogadott. A szüleiknek sajnos nem lehet gyerekük. Nem régen költöztek ide vissza - a mondanivalóból az maradt meg, hogy örökbefogadottak.
- Óó... eléggé furcsák. A két szőke tesók meg a másik három is. Mármint, hogy édestesók... és azért is furák mert együtt járnak. Egyedül Edward maradt hoppon.
- Angela ne beszélj butaságokat! - torkollta le Jess. - Csak nem régen szakított Bellával - vette halkabbra a hangját. - Aki elől jön az Rosalie és Emmett. Ők bizony egypár és rettentő féltékeny vagyok arra a csajra.
- Énis - motyogtam amint utánuk néztem.
- A következő páros... Alice és Jasper... na Jasper egy fura eset. És Alice is. Alice nagyon közvetlen mindenkivel, szóval ő köszön mindenkinek és szinte mindig vidám. Jasper pedig olyan képet vág állandóan mint aki szenved. Na és itt jön őőő. A kis szívtipró. Bellában mély nyomot hagyott... nagyon tragikusan végződött a kapcsolatuk azt hiszem... Pedig ők egy álompár voltak azt gondoltam örökre együtt maradnak. Minimum! - megsajnáltam a kis kedvencemet és elnéztem a távolba révedő tekintetét. Mintha egy keserűmosoly függne az arcán. Aztán lopva Bellára néztem aki lehajtott fejjel ült és éppen kortyolt a vizéből. Szegény lány. - Mióta szakítottak minden megváltozott. Nagyon sokan próbálkoznak Edwardnál, mert Bella előtt nem nagyon törődött bárkivel is... senki nem volt elég jó neki, most viszont, hogy egy egyszerű lány megkapta több mint egy évre, bátorságot nyertek és Edward napi szinten utasítja el a lányok tömegét. Bevallom alásan énis szemet vetettem rá, de nem voltam olyan bátor hogy elé álljak - a srácot elnézve egy természetes mosoly suhant át az arcán. Ekkor haladt el mellettünk. Nagyon úgy nézett ki aki próbálja elfojtani a nevetését. Jessica mondatát meghallva csakugyan mosolyogtam énis.
- Ugyan már Jessica. Nincs elég önbizalmad! Szép lány vagy - bókoltam bár fogalmam sincs miért. Néztem az isteni csoda után és csak formálták a szavakat az ajkaim.
- Óh igazán kedves vagy. De tudod nekem Mike a barátom - túlságosan kihangsúlyozta a nevét. Nyugodtan légy rá büszke és birtokold Jessica, nem állt szándékomban elvenni tőled, bár ezt bármelyik pillanatban megtehetném ahogy elnézem az arcát... vagy akár Bella - jegyeztem meg magamban. A fiú többször nézett rám és Bellára mint állítólagos szerelmére. Szegény Jessica... nagyon átcseszik a fejét.
- Óh nagyon összeilletek.
- Tudom. - sóhajtott vágyakozva. Te Jó Isten... mit tett ezzel a lánnyal?
- Adam - szóltam normális hangnemben.
- Tessék?
- Kész vagy?
- Persze. Elkísérlek az órádra. Lányok boldogultok? Tudjátok Elle milyen jól tájékozódik egy idegen helyen - kacsintott a lányok felé akik felnevettek én meg vigyorogtam és nekimentem bátyjámnak.
- Hééé. Idegenek előtt ne mondj ilyeneket. Inkább fényezz! - húztam ki magam.
- Ó igen csodásan tud idegesíteni... - szokás szerint borzolta a hajam én meg morcosan néztem rá. Felnevetett és megölelt.
- Ne ráncold a homlokod mert még úgy marad.
- Nem lehetek olyan tökéletesen szép mint ti... vagy a Cullenek - suttogtam úgy, hogy csak ő hallja. Bár biztos voltam benne, hogy Audrey és Sophi is meghallotta. Kuncogtak.
- Neked is feltűnt?
- Hajjaj főleg a bronzossrác. Edward.
- Nehéz egy eset. Vigyázz vele.
- Nem hiszem, hogy észrevesz... de oké.
- Ezzel az illattal? Hülye vagy? - folytatta és látványosan megszaglászott. Persze ez csak nekünk tűnt föl.
- Adaaam. Ne csináld már. Zavarba hozol! - toltam el mire nevetve meglökött, majdnem elestem aztán felkaptam a táskámat és megvertem vele.
- Ez mi volt? - incselkedett és az ajtó felé taszigált. Elhaladtunk Cullenék mellett és nehéz volt nem észrevenni ezt a feszült csendet. Valami itt történni fog.
- Milyen órád is lesz? - kérdezte. Ránéztem az órarendre.
- Biosz fúúúj. - húztam el a szám.
- Na gyere te kis majom - nem is válaszoltam csak követtem a két lábon járo GPS-t.
Adam segítsége miatt hamarabb odaértem mint ahogyan becsengethettek volna. Adam intett és elment én pedig a tanárhoz sétáltam.
- Jónapot - köszöntem udvariasan mire megpördült és felém mosolygott. Kicsit kelekótyának tűnt.
- Áh magácska lenne az új diákunk? - üdvözölt kedvesen.
- Ehm igen. Danielle Profenty - nyújtottam a kezem mire megrázta.
- Rendben van Danielle, nem kell sietned az anyaggal van időd bepótolni ha valamiről még nem tanultál az előző iskoládban. Most pedig legyél szíves ott abban az üres padban helyet foglalni. A padtársad is perceken belül megjelenik - amint elmondta ezeket visszafordult az íróasztalához és lázasan keresgélni kezdett valamit.
Az unalomtól túlfűtötten ültem le a helyemre. Sosem szerettem a biológiát. Növények meg állatok. Tengeri cuccok... Egyedül az emberi test tudta felkelteni az érdeklődésemet.
Pár percen belül becsengettek és Edward ekkor lépett be a terembe. A pillantásunk találkozott én pedig próbáltam úrrá lenni a zavarodottságomon. Milyen kisugárzása van ennek a srácnak? Csak úgy dől belőle... a. Nem is tudom. Keserűség. Egykedvűség. Mégis valami káprázatos dolog is. A pillantása fogva tartott, nem eresztett pedig nagyon másfelé akartam nézni mert éreztem a lélegzetem elakadt. Felém indult és végre elnézhettem a válla felett. Megkönnyebbültem amint nem kellett ránéznem. Rám akasztotta a rosszkedvét. Bár ígysem voltam kicsattanóan boldog. Leült, szembefordult velem és nem szólt egy szót sem. Amíg meredtünk egymás szemeibe kicsit alkalandoztam.
Edward Cullen. Istenem milyen szép név... és milyen ódivatú és... nemesnek hangzó. Olyan... arisztokratikus... hmm ez különös. Amikor kimondom olyan érzetet kelt bennem, minta legalább az 50-es években lennék és találkoznék egy úriemberrel aki bemutatkozásakor megemeli a kalapját és meghajolva közli: Jónapot kisasszony hogy van kegyed? Ha megengedi bemutatkoznék. Edward Cullen vagyok. És ön?
Szépen artikulálná a szavakat én pedig elpirulnék mosolyognék és bólintanék, majd megmondanám a nevem és a többit már csak Isten tudná.
- Szia, Edward Cullen vagyok, rengeteget hallottam felőled. Bizonyára te vagy Danielle Profenty - mosolygott kedvesen ami kirángatott az álomképemből és teljesen meglepett. Olyan hirtelen változott meg a hangulata, hogy szóhoz sem jutottam hirtelen. Csak egy bólintásra futotta - Rendkívül örülök - folytatta és elvigyorodott. A kezét nyújtotta. A tanár nem nagyon figyelt ránk, hiszen majdnem leghátul ültünk... szerintem elsem látott ide ahogy elnéztem a hunyorgó szemeit. Sűrűn pislogtam a ledöbbentségtől, majd megráztam a fejem, zavartan elmosolyodtam és a kezemet nyújtottam. Amint hozzáértem megtapasztaltam, hogy olyan mintha egy jégdarabot fogdosnék. Csak ez nem csúszott.
- Ne haragudj kicsit elméláztam.
- Semmi gond - átható tekintettel nézett rám és csak úgy áradt belőle a magabiztosság, ami furcsán vonzóvá tette és azt sugallta felém, hogy ess neki! Ess neki! Ha nem lett volna bennem cseppnyi szemérmesség és ésszerűség Isten bizony megtettem volna. Összeszűkölt szemekkel tartottam a szemkontaktust majd újabb zavartság lett urrá rajtam, akkor, amikor hirtelen elkapta a tekintetét és a füzetébe temette azt. Felvontam az egyik szemöldököm majd a tanárra szegeztem pillantásom.
Habár gondolataim a mellettem ülő sápadt fiú körül jártak próbáltam nem foglalkozni vele. Nehezemre esett mert mágnesként vonzott a tekintete. Lopva végigmértem és diadalittasan felkiáltottam magamban, miszerint jólöltözött egy herceg. Vagy démon... sátán... ahogy vesszük. Herceg mert olyan ártatlannak tűnik, de sátán is amiért ilyen kisugárzása van.
A falon függő órát bámultam, szinte számoltam visszafelé a perceket. Gyűlölöm a biológiát.
- Szeretnéd, hogy megmutassam a várost? - úgy tűnt mintha megbánta volna a kimondott szavakat de a látszat kedvéért magabiztosan nézett a szemeimbe.
- Nem szeretnék a terhedre lenni - feleltem.
- Nem lennél. Szívesen mutatnám körbe neked. Bár nem egy nagy hely... - nevetett fel halkan a szívem pedig nagyot dobbant. Megdorgáltam magam, hogy nehogymár beléessek miközben a volt barátnője után epekedik. Habár... Elmosolyodtam.
- Akkor rendben. Suli után?
- Csodás! - elfordult és másodpercekkel később felpattant és kiviharzott. Csengettek. Döbbenten néztem utána, aztán énis felálltam és a következő órám helyszínére igyekeztem. Matematika terem.

Kíváló Szerkesztő Díj

Szabályok:

1. Megkell köszönni.
2. A logót kikell tenni a blogomba.
3. Bekell linkelnem akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.

1. Köszönöm szépen Gicus16nak. :)
2. khm. : D
3. gicus16
4-5.
gicus16
kata
delirium

igen itt ki is merítkeztem. : D sajnálom nem olvasok sokat blogot. inkább könyvet. :)

Köszönöm mégegyszer.
csók

1. rész

Úgy tűnik, nem bírtam ki, hogy ne folytassam. :) Nem is nagyon szeretnék itt nagyokat ömlengeni, csak felrakom a részt és jó olvasást, akinek új annak pedig üzenem, hogy remélem ellnyeri a tetszését. :$
csók ♥


Danielle

Gondoltatok már bele abba, hogy néha rákell döbbennünk arra, hogy a mese, a legenda, a butaságok... mind igaznak bizonyulnak?
Én belegondoltam. Nehéz volt elviselni a gondolatot, napokig sokkolt állapotban voltam... majd azt mondtam.: Nem érdekel. Éljük tovább az életünket... vagy mit.
12 éves voltam amikor elmondták.

A nevem Danielle Profenty, jelenleg 21 éves vagyok és Seattleban élek. Washington államban van és... első látásra nem rossz. Hideg, nyirkos esős. Pont nekünk való. Elmesélek egy olyan történetet, amely hihetetlen, káprázatos és rettentő rövid. De nekem akkoriban vontatott volt, lassú és rettenetesen hosszú. Mindössze 3 évig tartott... Na de csapjunk is bele a közepébe.


- Muszáj költöznünk? Szeretem Londont - kérdeztem a kocsi ablakon kibámulva. Anyám sóhajtott egyet és úgy válaszolt, hogy rám sem nézett.
- Sajnálom kincsem. Ígyis tovább maradtunk mint szabadott volna...
- Persze, persze - suttogtam és összébb húztam magam. Néha még mindig borzalmasan kényelmetlen a hideg időjárás... bárhol.
- Meglátod, hogy szeretni fogod Forksot. A ház az erdő belsejében van egy gyönyörű tisztáson. Tetszeni fog. Megígérem. - csatlakozott apa is.
- Aj hugi mindig elfogod játszani a nem akarok elköltözni cuccot?
- Adam fogd be - vigyorogtam rá. - Elvégre is... tudjátok. Csak egy ember vagyok. - vállat rántottam és Adam kivételével mind rosszallóan csóválni kezdték a fejüket, míg mi ketten egymásra vigyorogtunk.

Órákon át utaztunk aztán a repülő... jézus máriám azt hittem kidobom a taccsot. Még mindig nagyon nem bírom a repülő utat. Muszáj volt repülővel mennünk mert azért Angliából Észak-Amerikába nem könnyű átkocsikázni.
Ejtenék pár szót a családomról... Apukám William Profenty, ügyvéd. De nem az a nagyon elfoglalt típus... pont jól dolgozik. Anya, Elizabeth nem dolgozik... bátyjáim. Igen mert, hogy megáldott a sors egy párral. Na meg nővérrel is... Én vagyok a legkisebb a családban. Juhé...
Scott a legidősebb, 23 éves. Aztán Adam aki 19, nővéreim Sophi 19 és Audrey aki velem egyidős vagyis 17 éves. Habár elkell, hogy mondjam nem vagyunk vérszerinti testvérek. A szüleim mindannyiunkat örökbe fogadtak. Furcsa nemdebár? Nekik nem lehet gyerekük. A két fiú édestesók és a két lány is. Ha azt vesszük lehetne azt mondani egyke vagyok... no de. Szóval kisebb rosszullétek és nehézségek árán de eljutottunk Forksig, onnan az erdőig majd a házig. Anyuékat ismerve már tökéletesen bevan rendezve és a szobák is kivannak osztva. A fekete hatalmas zongora a nappaliban állt, ez az egyetlen bútordarab amit mindig elhozatunk magunkkal. Ez Adamé. Hihetelen milyen egy vadbarom de mégis milyen szépen tudja bűvölni ezt a hangszert.
- Fent a 3. szoba? - kérdeztem meg kiabálva, habár tudtam, hogyha suttognék akkor is meghallanák.
- Természetesen - bólintott anyu aki egyből mellettem termett.
- Na gyere hugi felkisérlek - Scott megborzolta a hajamat és nevetve előre ment.
- Scott... - morogtam miközben követtem őt. Nem szerettem ha a hajamat borzolta. Akkor éreztem, hogy én vagyok a legkisebb és leggyengébb és leg.... nem is tudom. Hagyjuk. Valamelyiküknek muszáj volt engem csesztetni, mert ha nem tették volna nem is ők lettek volna.


- Nem kaphatnék mégis inkább 1 hét haladékot? Tudod... megismerni a környéket, majd úgy kezdeni a sulit. Amúgyis... mindjárt félév nem elég ha akkor elkezdem?
- Danielle kérlek. Minnél hamarabb elkell vegyülnünk - sóhajtott apu és a suli felé terelgetett.
- Tudtam, hogy nem hatok rád... - dünnyögtem és dühösen kiszálltam az autóból. Megjegyeztem magamban, hogy soha többet nem jövök apuval, csak Adammal. Egyedül Scott nem jár velünk a suliba, de ezt majd később elmesélem.
- Jó légy kicsim! - mondta, majd intett és nagy sebességgel elhajtott. Persze... ez a sebesség mánia is...
Morogtam, majd vettem egy mély lélegzetet és átvágtam a parkolón. Adam kocsija már ott volt, valahogyan kitűnt a többi közül. Kezdjük ott, hogy hatalmas és csillogó fekete. Volt még ott egy ezüst Volvo de azt valahogy figyelmen kívül hagytam. Remegés futott végig a gerincemen, vettem még egy mély lélegzetet és belöktem a nagy ajtót. Abban a pillanatban több száz szempár szegeződött rám. Apa rendkívüli módon... nos hát majdnem elkéstünk így a parkolóban, ahol átjöttem nem sokan voltak, így nem tudtam nagy feltünést kelteni. Na de most... a folyosókon csak úgy özönlöttek a diákok, pár percig kutatnom kellett a szemeimmel a családomat. Amin először megakadt a szemem egy sarok volt, ahol öten álltak. Beszélgettek, de nagyon ritkán néztek egymás szemébe. De jézus isten, hogy azok mind mennyire szexi látványt nyújtottak! A lányok annyira szépek voltak, hogy őket inkább nem is néztem. Ugyanolyan fehérek voltak mind, és ez rettentően emlékeztett engem a testvéreimre. Hmm különös, de egyelőre nem ez volt az első dolog amit nagyon fontolgatni kezdtem. Hanem rögtön megakartam tudni kik ők. Honnan jöttek... és mi a nevük. És az a bronzvöröses hajú csávó valamiért nagyon fura tekintetet vágott. Eltekintett a távolba és egy pontot mereven nézett. Követtem a pillantását és megláttam egy másik csoportot... nem tudhattam pontosan melyiket nézi, csak akkor esett le amikor megpillantottam, hogy az a lány is ugyanolyan képet vág és a fiút nézi.
Nem töprenghettem tovább mert hozzám csapódott egy srác.
- Sziaa te vagy a Profenty lány nem igaz? - egyből elvette a táskám én meg rögtön utánakaptam.
- Igen én. Köszi, boldogulok egyedül is - visszavettem a tulajdonom és homlokráncolva néztem a fiút. Nincs egy díjnyertes arca. Már nem szimpi a gyerek.
- Eric vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek! - nyújtotta a kezét.
- Hát még én... - kezet ráztam vele és nagyon néztem a tömeget, hogy megpillantsam valamelyik tesómat. Persze, senkit nem láttam.
- Hová igyekszel? - kérdezte amikor elindultam. Sóhajtottam, rájöttem, nem egykönnyen lerázható alak.
- Titkárság... tudod elmegyek az órarendemért - gondoltam lefordulok itt jobbra de elkapta a karom.
- A-a. Nem jó irányba mész... az a másik épületben van. Ha gondolod elkí...
- Danielle, hát itt vagy! - karolta át a vállam Adam. Hálát adtam az égnek amiért megtalált.
- Adam. Tudod, hol van a titkárság?
- Persze, gyere velem - egy bájos vigyort villantott a srác felé azt hiszem Ericnek hívták... és elmentünk. Még intettem neki mosolyogva.
- Vééégre. Ez a srác nagyon idegesítő volt. Mi tartott eddig? Egyáltalán... hol voltatok?
- Nyugalom, nem olyan egyszerű meghallani téged. Túl halk vagy.
- Bocs, legközelebb majd ordítok - mosolyogtam rá mérgesen.
- Köszi, lekötelezel. Szóval a titkárságon voltunk... és késtél.
- Apu... - sóhajtottam.
- Eljátszottad a "halasztani szeretnék" dolgot?
- Aha.
- Gondoltam. Na itt vagyunk - a karjával utat engedett közben meghajolt. Hülye... elnevettem magam és bementem. Közömbös tekintettel meredt rám az asztal mögül egy vörös fejű kövér asszony első ránézésre nagyon unszimpatikus volt. Morgott valami üdv itt-et és a kezembe nyomott egy iskolatérképet és az órarendemet. Megköszöntem és már mentem is ki. Adam ott várt a falnak dőlve.
Együtt mentünk vissza a többiekhez. Audrey és Sophi mentek matekra, Adam bioszra én pedig angolra. Remek. Mind a hárman elindultak, énis a térképet fogva mentem a fejem után.
Becsengettek és az egyik folyosón sétáltam teljesen nyugodtan, amikor megszólított egy lágy, dallamas hangú valaki.
- Szia. Segítsek? - kérdezte. Megfordultam és szembetaláltam magam azzal a gyönyörű lánnyal akit láttam a krétafehérek között. - Ha jól gondolom angolra sietsz...
- Hát igen valami olyasmi. Köszönöm - nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. - Danielle Profenty - mutatkoztam be közben a kezem nyújtottam.
- Alice Cullen. Örülök, hogy megismerhetlek - bólintott és hirtelen megölelt. Milyen hideg... Meglepődtem, de azért viszonoztam a gesztust.
- Óh... énis.
- Szóval... gyere. Elkisérlek, nekem is az az első órám.
Kiderült, hogy teljesen rossz irányban voltam. Felötlött bennem a kérdés, hogy ha ő tudja hova kell menni miért volt a rossz folyosón de végül nem kérdeztem meg, mert nem akartam tolakodó lenni. Figyelembe sem vették a késésünket. A tanár nem nagyon firtatta azt, hogy új vagyok. Egyszerűen leültetett, sajnos nem Alice mellé, és folytatta az órát. Már tudtam, hogy ezt a tanárt nem fogom szeretni... Végülis nem ez a lényeg.