3. rész

Megjöttem az új résszel. : )
Kaptam egy díjat Gicustól, Szimpatikus Blogger címűt és a másik blogomra ki is tettem azt. :)
Másik blog *pislog* itt.

*Megjegyzés*
Egy tisztásról akartam képet berakni. Tudom, hogy ezen Bella van de milenne, a Ellet képzelnétek oda? Tudjátok mi lenne? Megköszönném. : D
csók ♥


Danielle

- Sophi mondd meg apunak, hogy majd megyek. - vigyorogtam rá, mire összeszűkült szemekkel nézett engem.
- Mi történt?
- Semmi csak.. csak az egyik Cullen... ő történt - mosolyodtam el.
- Nehogy már azonnal belészeress! - szinte óvva intett.
- Nem. Nem. Nem fog megtörténni... csak... csak bejön. Öhm körbevezet a városban.
- Jó. Ha lehetséges ne fedj fel minket azonnal.
- Köszi ez jól esett - vágtam oda és hátatfordítottam neki. - Mikor fedtem fel valaki előtt is a családi titkot? Haa? Mondj egy példát. Gyerünk!
- Danielle... ne haragudj csak vicceltem.
- Jójó. Szóval ma nem veletek megyek, de kedves lenne tőletek, ha a táskám elvinnétek.
- Rendben. Vigyázz magadra. Kérlek.
- Nyugalom... nem hiszem, hogy az első adandó alkalommal elcsapatom magam egy autóval - viccelődtem, bár belegondolva már egyszer megtörtént. Londonban... pár éve. Amikor odaköltöztünk. Sétáltunk, nem néztem szét és puff. Különösebb bajom nem volt, csak eltörtem a jobb lábam. A bokám azóta sem remekel túl jól.
- Milyen órád is lesz? - kérdezte vigyorogva, mire hunyorogva karba tettem a kezeimet.
- Tesi.
- Inkább nem is mondok semmit - mondta nevetve majd ujjait mozgatva integetett és kecsesen ellépdelt mellőlem. Fájóan a hajamba túrtam, majd reményveszetten felsóhajtottam. Pedig én szeretem a testnevelés órát.
- Na gyerünk... - motyogtam magamnak és elindultam a tornaterem felé.

Azon az utolsó órán olyan furcsa nyugtalanság vett uralma alá mint eddig még soha semmi. Nyugodtan elmélázhattam, hiszen olyan csapatba osztott a tanár akik túlerőben voltak és nem volt szükségük rám. Hál Istennek, elhihetik csak ők bánták volna, ha hagyják, hogy beleérjek a labdába. Mármint abban az állapotomban. Röpiztünk...tek. Ebben a játékban elég jó vagyok egyébként mellesleg szeretem is.
A gondolataimon, a viselkedésemen teljes meglepődtem. Izgatott voltam, talán túlságosan is, bár nem értem miért. Próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra, mindhiába. Amikor a parkolóban bedobtam a táskámat a bátyjám kocsijába és elbúcsúsztam tőlük, megláttam őt. Őt... azt a hihetetlenül szép embert. Nem sűrűn használom a szép jelzőt egy férfire... de rá mást nem lehet mondani. Tökéletes alakja a kocsijának volt lazán támaszkodva, arca olyan volt mintha meglett volna festve és komolyan... az egész férfi olyan benyomást keltett mint aki most lépett le egy hollywoodi film vásznáról. Iszonyatosan jól nézett ki, az arca... az arca az pedig egyszerűen... gyönyörű. Főleg a szemei. Ó, a szemei! Fogva tartották az ember pillantását, vonzotta az emberek tekintetét. Csak ismételni tudom magam. Tökéletes.
A Bmw halk berregése térített észhez na meg a dudaszó amit Adam hallatott és integetett nekem. Összerezzentem, majd szemforgatva utána intettem, habár tudom már nem láthatja.
Edward Cullen alakja közeledni kezdett így énis elindultam felé. Félúton találkoztunk.
- Szia - köszönt és halványan elmosolyodott. Lélekben összeszedtem magam, majd végre énis szót ejtettem.
- Szia... Figyelj Edward egyáltalán nem kötelező velem szenvedned... biztosan van jobb időteltésed is annál, hogy engem furikáztass a városban - hadartam el egy szuszra halkan. Biztos voltam benne, hogy a felét nem érti, de azért elszántan nézett és halkan felnevetett. Amint kimondtam ezeket, abban a pillanatban meg is bántam. Ó, teee hülye, hülye, hülye. Vagy jót, vagy semmit. Ne taszítsd! Biztosan okkal szakítottak, nem fogja zokon venni ha más is beszélget... sétálgat az exével. Jó érzés lesz, ha komolyan vesz és itt hagy... és én? Én, hogyan kerülnék akkor haza?
Nem válaszolt semmit, csak felém villantotta a csibész mosolyát és kitárta előttem az autó ajtaját. Pillanatokon belül már nem is láttuk az iskolát. Hihetetlen sebességel hajtott. Mint a fogadott testvéreim... Felsóhajtottam.
- Nem akarok beleszólni... csak... kicsit nem lassítanál? - azért ő őrültebb mint ők. Néha aranyosak és figyelembe veszik, hogy én nem bírom túlzottan a 160-180 km/h-s sebességet. Ilyenkor visszább vesznek és csak 120-al tépnek. Nem azt mondom, hogy... száguldozott csak zavart, hogy azért mégis csak mindjárt lakott területre érünk és na. Tartsuk be a szabályokat.
- Zavar a sebesség?
- Nem, csak néha. Jobb szeretem ha biztonságosan utazunk.
- Danielle uralom az autót - mosolygott töretlenül.
- Akkoris.
A kedvemért a sebességmérő máris 40-el kevesebbet mutatott. Már csak 80-al mentünk.
- Utálok vánszorogni - morogta az orra alatt.
- Utaztál már szamáron? Na az vánszorog. Mi meg... mi meg normális sebességgel haladunk. Habár lakott területen a megengedett sebesség 50km/h - mondtam mindenttudóan.
- Jaj csak azt ne mondd, hogy rendőr az apád! - vigyorgott, mégis a szemei valamiféle megmagyarázhatatlan dolgot mutattak.
- Nem, nem. Isten ments! - nevettem fel. - Nem régen vizsgáztam kreszből és egészségügyből.
- Szóval már csak a forgalom maradt hátra...
- Igen - sóhajtottam.
- Félsz?
- Nem túlzottan... csak nem vezettem egy ideje.
- Mert?
- 4 sebességimádó testvér mellett nehéz érvényesülni. Nem hajlandóak ideadni a kocsit... persze van több is.... csak. Egyik sem bízza rám. Mert "összetöri mint saját magát".
Felnevetett, aztán csendbe burkolóztunk. Én személy szerint nem akartam kérdezősködni, mert alig ismerem és hát valljuk be nőiesen, hogy rettentő kíváncsi vagyok rá. De nem akarok vájkálni az életében, nem tudom mit szabad kérdeznem és mit nem. Végül ő törte meg a csendet.
- És... miért éppen Forks? Van ennél naposabb hely is - vigyorgott, nekem pedig muszáj volt elereszteni egy mosolyt. Ha tudnám mikor láttam utoljára Napot... hajjaj.
- Nos... nem tudom - vontam vállat. - A szüleim választották, én meg nem szólok bele. Eddig tetszett amit láttam. És ők is egy nyugisabb helyet akartak.
- Értem - bólintott, majd újabb szünet állt be. - Mit láttál eddig?
- Kinevetsz ha azt mondom, hogy a sulit, utakat és az erdőt?
- Mióta is vagy itt?
- 3 napja.
- Akkor nem.
Mély hallgatásba temetkeztem. Az elsuhanó fákat néztem. Megállapítottam, hogy kicsit messze van a suli Forkstól, bár még hozzá tartozik. Megkérdeztem végül, hogy mi hol, merre található. Egyszerű magyarázattal szolgált, majd a legalapvetőbb helyerek fuvarozott el, mint pl.: bolt, gyorskajálda, étterem és egy könyvtár vagy könyvesbolt nem is tudom minek nevezzem. De ez az egy van Forksban. Kicsit csalódtam. Egyből észrevettem, hogy a választék enyhén silány és kénytelen leszek az otthoni könyveimre hagyatkozni és elolvasni ezredszerre is a kedvenceimet. Edward látta a reakcióm (ami egy grimasz volt) és rögtön megnyugtatott, hogy Port Angelesben ami nincs annyira messze van pár jó hely. Esetleg elvisz egyszer. Nem sokkal később újra a kocsijában voltunk.
- Furcsa lenne, ha azt mondanám elviszlek az erdőbe? - nézett rám kérdő tekintettel.
Láthatóan megkönnyebbültem. Azért, mert egy ideje csendben volt és a homlokát ráncolta, markolászta a kormányt és nagyon fura tekintetet vágott. Attól tartottam azon tűnődik miként hívjon el valahová. Pocsék vagyok a randikban azért rettegtem ennyire. Voltam már pár randin és botrányos vagyok, komolyan mondom. A srácok minimum sikítva menekülnek a közelemből. De én bizton állíthatom, hogy nem bennem van a hiba. Csak mindig rossz emberek hívtak el, sosem tetszettek igazán de mégis igent mondtam mert reménykedtem és nem akartam a borítóról ítélni. Így elmentünk randizni és képzeljétek az egyik órákig mesélt nekem a szörpökről! Istenemre mondom, hogy nem hazudok. A szörpök gyűjtése volt a hobbija és ezzel "szórakoztatott" engem. Ugye érzitek az iróniát? Szóval egyik fiúnál sem akartam olyan jó benyomást tenni... nem is nagyon erőltettem meg magam egyszerűen nem szólaltam meg vagy ha igen bunkó és flegma voltam és ezt melyik pasi szereti? De aztán elkezdtem gondolkodni, hogy lehet én nem is tudok másként viselkedni egy randin... úgyhogy köszönöm szépen, de én nem kérek több randevút. Másszon rám, tapadjon rám, vegyen le a lábamról dugja le a nyelvét a torkomon és kész, járjunk. Randikkal hagyjon békén. Edwardnál valahogy nem akartam elérni azt, hogy végül ne legyen köztünk semmi. Azt hiszem levettétek, hogy már most mennyire oda vagyok érte...
Természetesen észrevette a reakcióm és egyáltalán nem rejtette el kíváncsiságát.
- Mi volt ez a...? - be sem fejezte a mondatot csak vidáman mosolygott.
- Tudod furcsa lesz neked ezt hallani - fogalmam sincs miért kezdtem el az igazságot mondani. - Mármint gondolom döglenek utánad a csajok és reménykednek, hogy egyszer legalább rájuk pillantasz én meg azért imádkozok, hogy ne hívj el randira - számítottam a döbbenetre az arcán. Emésztgette a hallottakat egy darabig, majd halványan elmosolyodott. Majd vad vigyorgásba kezdett elővillantva tökéletes fogsorát és vonogatni kezdte a szemöldökét. Ez azért furcsa reakció. Kész talány ez a gyerek...
- Talán nem vagyok elég jó parti? - a vigyorgás elmúlt csábosan nézett rám de nem az a... hű de csábos. Mert nem kihívó vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Egyszerűen ellenállhatatlanul nézett. Félig lehunyt szemekkel a pillái alól nézett fel a fényben megcsillantak a... barna? Barna szemei a mosolya pedig... vérvörös ajkai teltek voltak és csibészes mosoly függött arcán. Olyan kis incselkedő volt ami még vonzóbbá tette. Lányos zavaromban halkan felnevettem.
- Ö... ehm... szóval... - elakadtam. Ráncolni kezdtem a homlokom. - Ebből már nem jöhetek ki jól, igaz?
Felnevetett.
- Pontosan átlátod a helyzetet - újabb vigyor. Komolyan mondom ha ilyen megalázóan vigyorog én magam törlöm le onnan. Innentől kezdve nem beszéltem többet. Az ablakon néztem ki, vagy rábámultam persze csak lopva. Az erdőben egy ösvényen még vezetett egy ideig, de lassan megállt.
Körbetekintve csak zöld fákat, zöld talajt lehetett látni. Minden nedves volt és az ezelőtti eső még ott csillogott a fák, bokrok levelein. Segített kiszállni a kocsiból, majd morogtam egy - nem fogok én itt elesni? - félét majd haladtunk tovább. Azt hiszem valami tisztást akart megmutatni ahol szeret lenni. Végülis mindegy nem nagyon figyeltem. Elmerültem a természet gyönyörűségében. Imádtam az erdőket. A sötét, titokzatos, elképesztő erdőket. Lehet, hogy Edward beszélt hozzám, az is lehet, hogy nem, nem tudom. Amikor egy olyan környezetbe kerülök, ami teljesen elbűvöl nem tudok másra koncentrálni. Ez van. Azt sem tudom megmondani mennyit gyalogoltunk. De azt tisztán észleltem, hogy készségesen elhúzta előlem az oda nem tartozó ágakat, gallyakat, mert ábrándozásom közepette ezekre sem figyeltem. Simán nekik mentem volna felhorzsolva velük a karomat. A felsőm ujját már régen felhúztam. Kezd jó idő lenni. Vagy csak nekem van melegem?
- Danielle - súgta egészen közelről. Óvatosan meghúzta a pulcsimat így odakaptam a fejem.
- Hmm?
- Megérkeztünk - újra csak mosolygott.
- Uhm - lepődtem meg és megráztam a fejem. Körbepillantottam. A fák körbevették a tisztást, apró virágok fedték el. Különböző színűek a fehér mégis többségben volt. Elképzeltem ezt lemenő Napban... káprázatos.
- Edward ez ... ez egyszerűen fantasztikus - alig jutottam szóhoz. Elmosolyodtam és a tisztás - vélhetően - közepére siettem. Edward követett.
- Tudod egészen furcsa egy teremtés vagy - halkan beszélt.
- Te is a krétafehér tesóiddal együtt - vigyorogtam rá, mire felvonta a szemöldökét.
- Te beszélsz?
- Igaz-igaz. Észrevettem, hogy hasonlítotok. Mármint ti meg a tesóim.
- Igen?
- Külsőleg értem - vállat vontam. Nem firtattam a témát. Ő sem. Közellépett hozzám és megérintette a karom. Kibukhatott volna belőlem a kérdés: Fázol? De mégsem tettem meg. Nem volt jelentősége és komolyan nem is érdekelt. A legközelebbi fához tolt a testével és ott nekitámasztott.
- Mit szeretnél? - néztem bele a szemeibe. Ujjai a nyakamon jártak. A hideg érintéstől megborzongtam és felsóhajtottam.
- Ne haragudj - búgta, és ugyanúgy folytatta. Ó, dehogy haragszom!
A szemeimbe pillantott, gondolom érdekelte lát-e ellenvetést. Persze, hogy nem látott. Ujjai végigsiklottak nyakamon, csupasz kulcscsontomon, karjaimon majd a tarkómra helyezte tenyerét. Újra rámpillantott, majd a nyakamra hajolt. Nem igaz, hogy egyből megtalálja a gyengepontom. Hűvös ajkai villámcsapásként érték a bőrömet. A tarkómon lévő keze kissé szorított de ezt hamar kizártam. Finom csókokkal hintette a nyakamat, majd nyelvét is megéreztem. Elképesztő... és.. szünet. Egy utolsó csók, majd rámnézett. Zilált, vad tekintet. Szinte megijedtem tőle de nem... Láttam már én ilyet. Fura, de ismerős. Összeszűkült szemekkel figyeltem minden rezdülését.
- Ne haragudj - susogta újra, de láttam, hogy nagyon erőlködik, hogy valamit szólni is tudjon. Sebesen ellépett mellőlem, meggörnyedt tartással a másik oldalra sétált eszeveszett gyorsasággal és egy fának támaszkodott. Lassan felegyenesett, megfeszített háttal majd megfordult. Az arca rendeződött de azért furcsának találtam. Visszajött hozzám.
- Nagyon sajnálom, ritkán, de előfordulnak ilyen kis... dolgaim. Ilyenkor muszáj... kontrollálnom magamat - nem nézett rám és fogadni mertem volna, hogy nem vesz levegőt. Meg se próbáltam a közelébe menni, mert tudtam volna mi lesz.
- Nembaj.
- Hazaviszlek - rekedt volt a hangja így hát megköszörülte. - Későre jár.
Bólintottam.
- Vigyél.
A kocsiig ismételten a gondolataimnak éltem, bár most nem a körülöttem lévő környezetet csodáltam. Sokkal inkább Edward Cullen különös viselkedése zavart. Tudom, hogy láttam már ilyen reakciókat. Ilyen arcot. Ilyen szépséget. De mégsem állt össze a kép, és ez rettentően bosszantott. Tudom, hogyha megerőltetem az agyam minden kérdésre megtudok válaszolni csak kell egy kis idő. Kis idő amíg regenerálódik az agyam, mert teljesen lefáradtam. Lelkileg és fizikailag is.
Minden rendben... - nyugtattam magam - Edward nem beteg. Nem. Csak különös. Más mint a többi ember. Ember... - beugrott. - Ember. Itt van a bökkenő.
Magam elé képzeltem a testvéreit. Majd az enyémeket. Roppant nagy a hasonlóság... A francba Danielle! A francba már megint!